Midnite_: Portal 2

2011 kivételesnek számít -- általában évente maximum két játékra tudok
végletesen rákattanni, tavaly viszont három ilyen is akadt. Először a Portal 2 zárt a rajongás börtönébe, aztán a Deus Ex: Human Revolution ültette be magát napi gondolataim közé, év végére pedig az Orcs Must Die! kimaxolása vált ideiglenes életfeladatommá. Végül a Portal 2 mellett teszem le a voksom, és erre pontosan három okot mondok:

1: Tökélyre fejlesztett egy már ismert koncepciót ahelyett, hogy lerombolta volna. Chell hiába néma, karakter nélküli főhős, muszáj azonosulni vele és szeretni: ő a kisember, aki bátran kiáll a korrupt rendszer ellen és végül győz.

2: Nem szeretem a multit, mert általában csak közös lövöldözésről szól, nem valódi csapatmunkáról. Kivéve itt, ahol együttgondolkodás nélkül nem megyünk semmire. Bónusz jóság az ügyes pszichológiai terror Glados részéről, és az, hogy a co-op nem lóg ki a sztori ívéből feltűnően.

3: Ennyire tökéletes, okos és megdöbbentő humora egyetlen játéknak sem volt az előző Portal óta. Az írók megérdemlik a legzseniálisabb karakterek és dialógusok megalkotásáért járó elismerést. A fejtörés mellett a humor a játékélmény legfontosabb és legjobb része, imádtam.


Portal 2 videoteszt

Obo: Batman: Arkham City

Egy jó darabig úgy gondoltam, hogy a 2011-es év játéka -- nálam legalábbis -- az L.A. Noire lesz, ami ugyan nem váltotta be a hozzá fűzött, utólag nézve talán indokolatlanul is nagy reményeimet, de egy kiváló detektívsztori volt, jó karakterekkel, korhű helyszínnel és persze lenyűgöző arcmimikával. A trónról aztán októberben Phelpset kilökte a Sötét Lovag a Rocksteady új játékában, ami nem csak, hogy hozta az általam elvárt kötelezőt (és egy kis pluszt), de be is bizonyította, hogy nem csak egyszeri véletlen volt az Arkham Asylum sikere. Az Arkham City egyszerűen beszippantott a mérnöki precizitással megalkotott, az utolsó utcasarkig valóságosnak tűnő világával, a rendkívül egyszerű, de ennek ellenére kellő mélységgel rendelkező harcrendszerével, változatos játékmenetével és színes karaktereivel -- bár a játék nem volt mentes a hibáktól. Főleg amiatt ráncoltam a homlokom, hogy a mellékszereplők sokasága csak minimális szerepet kapott a bő harmincórányi szórakozást nyújtó játékban, valamint a nagy csavar sem volt olyan lenyűgöző, mint azt vártam, vagy amilyennek azt a készítők szánták, de ezeket a hiányosságokat könnyedén el lehet felejteni, ha a teljes csomagot nézzük, ami bizony egy roppant szórakoztató, tartalmas akciójáték, nem csak a Batman-rajongóknak célozva. Már várom a folytatást!


Batman: Arkham City videoteszt

Bate: inFamous 2

Őszinte leszek, nekem idén a Batman: Arkham City volt a kedvencem, de erről már olyan sokszor írtam, hogy most inkább a második helyezettet nevezem ki a 2011-es év favoritjának. Ez a program nem más, mint a PS3-exkluzív inFamous 2, amivel rengeteg kellemes órát töltöttem el a nyáron. A választás talán nem meglepő, hiszen egy sandbox (nyitott világú) játékról beszélünk, ahol egy elektromos szuperképességekkel megáldott hős irányítására van lehetőség. Ugyan az inFamous 2 nem hozott túl sok újdonságot az első részhez képest (új helyszín, új képességek, új ellenfelek és barátok), de még így is a PS3-as felhozatal egyik legkiválóbb darabja lett, és tényleg kár, hogy a PC-s társadalom nem részesülhet ebből az élvezetből. Ami ezúttal is megfogott a játékban, az a szépen kidolgozott, több kerületre oszló város, a főhős ellentmondásos karaktere (van jó és rossz út, tehát adott a kétszeri végigjátszás), a maga nemében korrekt történet, a helyszíneken található mellékküldetések, és persze a fantasztikus képességek tárháza, amivel elképesztően élvezetes akciókat tudunk végrehajtani. Szörf a villanyvezetékeken, bombák és lövedékek, extra erős, mindent elpusztító támadások -- mindezekből több mint egy tucat, ráadásul egy jól kidolgozott fejlődési rendszer keretében juthatunk hozzájuk, így a játékmenet folyamatosan tartogat újdonságokat. Az inFamous 2 ráadásul még rövidnek sem nevezhető és még egy jófajta vámpíros DLC is megjelent hozzá. Tipikusan olyan játék, ami hosszan leköt, befészkeli magát az ember emlékezetébe -- lényegében egy olyan cím, amiért megéri PS3-tulajnak lenni.


InFamous 2 videoteszt

JohnBart: Saint's Row: The Third

Bár a munkám okán manapság közel sem játszhatok annyit mint szeretnék, alapvetően szerencsésnek mondhatom magam, mert ennek ellenére is jó pár élvezetes alkotás megfordult tavaly a vinyómon -- átnézve személyes listámat pedig még én is meglepődtem, hogy a kedvencek hat különböző műfajt fednek le. Hadd kezdjem listámat az FPS-ekkel: itt igen erős favorit a Battlefield 3, de remekül szórakoztam a Crysis 2-vel és a Serious Sam 3: BFE-vel is. Digitális tömegoszlatást persze nem csak a horvát Duke-kal végeztem tavaly, hanem az Orcs Must Die! csatamágusával is -- a Robot Entertainment budget árszabású hentje talán a legjobb tower defense játék, amivel eddig játszottam. Hasonlóan letaglózott a Limbo PC-s változata is: a melankolikus platformer nagyon erős, elgondolkodtató alkotás lett. A kormányrángatással sem volt gond, e téren az OMSI és a Test Drive Unlimited 2 uralta nálam a képernyőt, előbbi (ha átrágjuk magunkat a 120 oldalas kézikönyvön) valóban megdöbbentően élethű buszvezetői élményt kínál, a hedonista sandbox kocsikázás ugyanakkor a flottányi luxusautó és a gyönyörűen digitalizált szigetek miatt tetszett.
Élvezetes címekből tehát nem szenvedtem hiányt, de hogy mi lett az abszolút favorit, azt ezúttal is a szavatosság döntötte el, e téren pedig a Saints Row: The Third vezet nálam. Az idióta küldetések, a rengeteg agyhalott minijáték, illetve a horda- és coop mód 2011 legtartalmasabb címévé tették nálam a Volition legújabb játékát, annak ellenére, hogy a második etaphoz képest sajnos több (nálam favorit) tevékenység is kimaradt az új részből.


Saints Row: The Third trailer

Chris: Battlefield 3

2011-ben rengeteg kivételes játék került a számítógépemre, dúskáltunk a 90% feletti értékelésekkel ellátott termékek közt. Ott volt például év elején a Portal 2, amit végigvittem egyszer, aztán még egyszer az achievementek miatt, majd kooperatívban, aztán kész, többet elő sem vettem. Iszonyú jó játék volt, de túl erős év volt ahhoz, hogy az év játékának szavazzam meg. Aztán ahogyan azt már megszokhattuk, év vége felé pedig durrantak az igazi nagyágyúk. Megjött a Modern Warfare 3, a Battlefield 3 és a Skyrim, amelyek egytől-egyig kivételes produktumok, képtelen voltam szabadulni a szorításukból. De mivel most csak egyetlen játékot nevezhetek győztesnek, ezért voksomat a Battlefield 3-ra teszem. Nem azért, mert jobb lenne, mint a Skyrim, nem azért, mert olyan tökéletesre sikeredett (elég csak az egyszemélyes kampányra gondolni), hanem azért, mert mai napig hihetetlen jól érzem magam akkor, ha 1-2 órára leülök multizni vele. A csodás látvány, a hihetetlenül jól sikerült hangok és a páratlanul szórakoztató játékélmény percek alatt levett a lábamról, mindig is egy ilyen játékról álmodoztam.


Battlefield 3 videoteszt

]{redenc: The Elder Scrolls V: Skyrim

Hogy mi volt a kedvencem 2011-ben? Nos, „későn érő” típusként tavaly játszottam végig a Batman: Arkham Asylumot (és imádtam), a Borderlandsba is beleöltem 73 órát (nagyszerű játék!), a Dead Islandbe pedig kétszer ennyit (és ez legalább 2011-es cím). És persze ott voltak a jobbnál jobb indie-játékok, amelyek napi pár órára kiszakítottak a szürke hétköznapokból (akárcsak a Bejeweled 3, ami tényleg az egyik legjobb casual móka jelenleg). Aztán persze novemberben megérkezett a Skyrim, és onnantól kezdve új időszámítás kezdődött az életemben. A Steam szerint 320 órát játszottam eddig vele, bár nekem nem tűnik ennyinek -- igaz, így utólag belegondolva volt, hogy rám virradt az éjszakai pár órás sárkányölés közben, úgyhogy lehet, hogy tényleg én vesztettem el az időérzékemet a kavargó hóviharban, valahol Dawnstar és Solitude között... Ugyanazt tudom csak írni, mint amit a magazinban is: az ötödik Elder Scrolls-játék bezárta a lelkem Azura fekete csillagába, és nem tudok szabadulni belőle. Igaz, nagyon nem is akarok...


The Elder Scrolls V: Skyrim trailer

Miguel: Terraria

Nyilván a Skyrim, de ezt már annyiszor leírtam és elmondtam, hogy én magam is unom, választok hát mást. Nincs nehéz dolgom, az év végi steames akció alatt ugyanis több olyan gyöngyszem is a birtokomba került, amire év közben valahogy nem jutott idő. A Train Simulator 2012 mellett (sajnálom, nincs rá mentségem, egyszerűen bejönnek a nagy mozdonyok, biztos van ennek valami köze egy elnyomott gyerekkori emlékhez) volt egy csomó apróság, de ami igazán megfogott, és ami miatt majdnem nem lett januári Guru, az a Terraria volt. Chris azóta sem tért napirendre a tény fölött, hogy képes vagyok órákon keresztül kis izéket bányászni, és olyanokat mormogni magam elé, hogy „kell még érc”, vagy hogy „nesze neked, mocsadék óriáscsontváz”, és azzal sem tudtam meggyőzni, hogy külön emeletet szenteltem a házikómban a WC-nek, de én nehezen tudok ellenállni a jól összerakott, összetett és mégis pofonegyszerű játékoknak. Lehet, hogy megöregedtem, de 2011-ben csak kevés olyan megjelenés volt, ami valamilyen szinten ne okozott volna csalódást, és ezek közül sok volt a Terrariához hasonló, surranópályán érkező játék, mint például a Dungeons of Dredmor, a The Binding of Isaac vagy a Cthulhu Saves the World. Mondták a többiek, hogy írjak konzolos listát is, de az Xboxom úgy lett RROD-s, hogy szinte be sem kapcsoltam 2011-ben, PS3-on az csak az Uncharted 3 jutott, a Wii-s Xenoblade Chronicles-zel meg rajtam kívül csak Tyler játszott ebben az országban.


Terraria trailer

Chocho: Halo Anniversary

Bár év végére kétségtelen, hogy a Skyrimmel estem szerelembe, előtte egy egész már játék rabolt el tőlem hosszú órákat, estéket: a Halo Anniversary. Bizony, ha a 2011-es év igazi nagy kedvencét keresem, melytől mellesleg nem is vártam sokat, akkor valahogy csak-csak a régi-új Halo jut eszembe, ennek oka pedig, hogy a nosztalgiafaktor évek óta nem volt olyan magas egyetlen játékban sem, mint a Bungie és a 343 Industries közös alkotásában. Emlékszem azokra a csodás napokra, amikor 2003-ban a PC-m alig-alig birkózott meg a Halo számítógépes portjának nem épp igényes kódjával, de én a néha 10 fps-es szaggatással mit sem törődve is csak irtottam a Covenant erőit, mert annyira maga alá gyűrt a különös, megfoghatatlan Halo-hangulat. S bár kétségtelenül a Skyrimet tartom az elmúlt év legjobb játékának (és az is tény, hogy semmivel sem játszottam olyan sokat 2011-ben, mint vele), a régi szép idők visszaidézése miatt a Halo Anniversary egy külön kis csücsköt foglal el a szívemben, mely pont alkalmassá teszi rá, hogy a valódi, szubjektív kedvencem legyen.


Halo: Combat Evolved Anniversary videoteszt