Írtam már korábban, hogy meglepően sok nagy széria maradt ki az életemből, például az Assassin's Creed vagy a DOOM (igaz, ebből az első részt már pótoltam, terápiás jelleggel pedig naplót is vezettem belőle, de nem lettem jobban tőle). Ebbe a halmazba tartozott Rayman is és a Legends első elindítása óta verem a fejem a falba, hogy miért nem ismerkedtem én meg vele korábban?
Minden kiadónak kell egy kabala-platformer
A ’80-as és a ’90-es években minden jelentősebb kiadónak volt egy „ugri-bugri kiskecskéje” akivel nemcsak játékokat, hanem ez egész cég arculatát el lehetett adni. A veteránok már mantrázhatják is: Nintendo-Mario, SEGA-Sonic, Sony-Crash Bandicoot, Titus-Titus the Fox (várjunk, ez meg hogy került ide?). Nos, ebbe a buliba dobta be a Ubisoft a saját versenyzőjét, Raymant, akiről nekem csak utólag esett le, hogy ő egy antropomorf ember/padlizsán hibrid. A ’95-ös első rész szép sikereket ért el, így jöttek is sorra a folytatások ’99-ben és 2003-ban, melyek szintén jól teljesítettek. Aztán valami elszakadhatott, mivel 2011-ig a fősorozat helyett csak mindenféle spin-offok és egyéb címek érkeztek. Igaz, ekkor indultak hódító útjukra kedvenc őrült nyulaink a Raving Rabbids szériával, Raymannek viszont csak partijátékokkal és oktató-jellegű cuccokkal kellett beérnie. Persze a jó munkához idő kell, és a Ubisoftnál valószínűleg úgy érezhették, hogy teljesen az alapjaitól kell újraépíteni az egész univerzumot. Ezért aztán megtartottak mindent, ami eddig működött (cukiság, humor) és visszahozták a 2D-s grafikát, amit ráadásul a végletekig csiszolták. A végeredmény a Rayman Origins lett, mely kis túlzással felszántotta a játékipart, de a platformerek piacát biztosan. A kritikusok imádták, nem egy díjat zsebelt be, a közönség pedig vitte, mint a cukrot. Nos, innen kellett valami még ütősebbel előállni!
A nagyobbnál is nagyobbat
Mindezek után igen magasra került az a bizonyos léc, amit meg kellett ugrania Michel Ancelnak (Rayman apukájának) és csapatának. Mindennek szebbnek, jobbnak és nagyobbnak kellett lennie, ha újabb kirobbanó sikerre vágytak. Éppen ezért semmit sem bíztak a véletlenre. Az első hírek egy online marketing felmérés képében érkeztek, mely már akkor elárulta, hogy sárkányokkal, szellemekkel és vámpírokkal is küzdhetünk. Aztán megindult a reklámkampány, mely olyan igazi nagyágyúkat is felhasznált, mint a lökött tapsifülesek vagy Ezio Auditore, akire aztán végképp nem számított senki. Igaz, hogy csak egy trailerrel, de a Wii U-s verziót elvitték a 2012-es E3-ra és a Gamescomra is. Az eredeti megjelenés dátuma 2012 novemberében lett volna, ám ez végül többszöri csúsztatás után 2013 augusztusára került. Ez viszont lehetőséget adott arra, hogy Wii U-exkluzívból multiplatformmá váljon a produktum. A várakozás azonban teljes mértékig megérte, hiszen minden számítás bejött: a folytatás tényleg szebb, jobb és nagyobb lett, mint az elődje. A kritikusok szinte tökéletesnek találták, a közönség pedig nagykanállal zabálta. Ennek ellenére valahogy megint elmúlt a varázs, és azóta egy-két kisebb próbálkozást és vendégszereplést leszámítva hősünk és barátai újra az igazak álmát alusszák.
Nagy véleményezésbe nem kívánok belefogni, Lor_ megtette ezt helyettem és nem igazán tudnék vitatkozni a véleményével. Azért mindenképpen ki kell emelnem azt a rengeteg lehetőséget és jópofa dolgot, amit belepakoltak a játékba a francia szakik. A kismillió választható karakter, a minijátékok, a multis móka vagy a kioldható Origins-pályák átdolgozott változatai mind-mind remek mókát nyújtanak és csak azt nem értem, hogy miként nem durrant szét a program a rengeteg tartalomtól. A Rayman Origins szinte tökéletesre csiszolt ékkőként csillog a műfaj képzeletbeli palástján, és az ott tapasztalt minőséget a Legends sem töri meg. Azon kívül, hogy a játékmenet terén sokban hasonlít a két rész, a negatívumokat nagyítóval kellett keresni benne. Az új történetben Rayman, Globox és a teensiek éppen százéves, szépítő alvásukat töltik, mikor a rémálmok elszaporodnak, förtelmes szörnyetegek özöne zavarja meg a békét, a dark teensiek pedig cudarul elragadják kedvesebb fajtársaikat. Az ébredést követően hőseink egy festményekkel teli mágikus sátrat fedeznek fel, melynek segítségével olyan misztikus világokba csöppennek, amelyek tele vannak sárkányokkal, szellemekkel, kastélyokkal, görög istenekkel és hasonlóan legendás, veszélyes lényekkel. Ráadásul a nemrég tárgyalt Spelunky-val ellentétben Raymanék nem akarják szétcincálni az idegeidet, a kezdők is bőven kaphatnak sikerélményt, de a „szépségért” azért itt is meg kell szenvedni. Ám mindezt mókás körítéssel és végtelen folytatási lehetőséggel élhetjük át, ami rengeteget javít az összképen. Nem maradt más, mint hogy az alkotókat (egy, az általuk szabadon választott) Isten éltesse!
