Mielőtt hozzákezdenék a filmkritikához, elárulom miért lesz ez különleges. Azért, mert én is voltam a főszereplőhöz hasonló helyzetben, ezért, hogy bizonyos kétkedőknek bebizonyítsam, hogy tényleg van ilyen, legegyszerűbben a saját bőrömön tapasztalt dolgokkal támasztom alá. Tehát ez nem csak a filmről fog szólni, hanem rólam is. Remélem ez nem von le semmit a kritika értékéből.
Ben X. Egy név, melyen főhősünk, Ben, egy online szerepjátékkal (álá MMORPG) játszik, melynek neve Archlord. Van egy hűséges társa, egy lány, aki Scarlite néven játszik. Ben X a hős harcos, Scarlite pedig a gyógyítója. Ők ketten remek párost alkotnak a játékban, azonban a valóságban még sosem találkoztak, hiszen Belgium átellenes pontjain élnek. Akkor mégis mitől különlegesek? Ben miatt. Ben egy autista tinédzser, aki betegsége ellenére rendes középiskolába jár, és pont ez okozza a konfliktusokat. Ben más, mint a többiek, ezért az osztálytársai mindig piszkálják, különöse két srác. Ben pedig, aki általában magányos, hiába veszi körül olyan sok ember, egy dolgot tud csinálni a tanulás mellett. A fent említett Archlord-dal játszik. Itt senki nem tudja milyen problémái vannak, itt csak azt látják, hogy 80. szintű (ahogy ő mondja: "80. szintű vagyok. Aki nem tudná miről van szó, annak legyen elég az, hogy ez sokat jelent."), és hogy egy nagyon kedves ember, aki általában pontosan érkezik a megbeszélt közös játékokra, és hű társa Scarlite. Azonban Ben számára ez több, mint egy játék. Számára az élet fontos része, olyannyira, hogy amikor megy az utcán, bizonyos helyzetekben úgy érzi, mint ha éppen az Archlord-ban játszana (ez elsősorban úgy jelenik meg, hogy egy bizonyos jelenet után, azonnal egy hasonló jelenetet látunk az Archlord játékból). Azonban rendes középiskolába jár, és ez néha maga a pokol. A film közepe táján részesei lehetünk egy akár szokásosnak is mondható "diákcsínynek", melynek természetesen ő a szenvedő alanya. Próbál valamit változtatni, mely általában abban merül ki, hogy hogyan legyen öngyilkos. Minden megváltozik azonban, mikor mindezt elmondja Scarlite-nak, amolyan netes szlengen, a lány pedig épp emiatt találkozni szeretne vele. A bonyodalmak itt kezdődnek igazán, melynek végén Ben elhatározásra jut. Megteszi a végjátékot, az "endgame-et", ehhez azonban segítségre van szüksége. Többet talán nem mondok el a történetből, mindenki nézze meg maga, biztosíthatom meglepő lesz, és megfelelően drámai hatást gyakorolhat mindenkire.
A Ben X tulajdonképpen azt mutatja be, ami korunkban sokszor megtörténik, bár nem mindenki vesz róla tudomást. Ez pedig az, amikor a fiatalok valami miatt kiközösítenek valakit maguk közül, és ezután az illető válik a viccek és bántalmazások célpontjává. Mindez az osztálytársaknak csak egy vicc, a szenvedő fél számára azonban maga a pokol. Ezt úgy érzem sikeresen mutatja be a film, és biztosíthatok mindenkit. Ez tényleg így van! És a legrosszabb az, hogy ha ezt nem kezeljük sürgősen, a vége az lesz, hogy a kiközösített fiatal öngyilkos lesz, vagy ha nem is, igen mély nyomokat hagy benne, aminek következtében komoly hátrányok tűnhetnek fel a későbbiekben, ami ismét csak az öngyilkosság gondolatához vezet. Én teljesen átérzem Ben helyzetét, mert én már általánosban is érzékeny voltam az ilyesmire, amire osztálytársaim gyorsan felfigyeltek, és kihasználták ezt. Aminek a vége az lett, hogy vagy az osztály előtt, vagy otthon törtem össze, és bőgtem szüntelenül, amin a többiek csak röhögtek, de olyanra is volt példa, hogy kínomban a fejemet vertem a falba. Felnőtt fejjel belátom, talán néha túlreagáltam a dolgot, de tényleg olyan is volt, amikor abszolút nem tűnt viccesnek az egész. És ez megtörténik Bennel is. És egyszerűen szomorú ránézni, hogy az osztálytársai képesek ezen nevetni (egy kivétel volt, őt viszont sajnáltam, hogy nem kapott nagyobb szerepet). Persze azért vannak különbséget köztem és Ben között. Én mindössze érzékenyebb gyerek voltam a többinél, ő viszont beteg, és kezelésre volt szüksége. Neki a menekülési lehetőség az Archlord volt, hiszen ott dicső hős lehetett, akiről ódákat zengenek. És legalább ott szerzett egy barátot, aki kitartott mellette. És aztán Ben egy egy váratlan, meglepő, drámai lépéssel megmutatja: ez így nem mehet tovább. Kell valami kiút, ami megold minden problémát. És meg is találja, és eléri, hogy akik a hosszú évek alatt bántalmazták, valamennyire bűnhődjenek. Átéreztette velük a tetteik következményét, hogy meddig fajulhat el a dolog. Az én esetemben nem volt ilyen váratlan esemény. Igazándiból nekem volt egy barátom a 8 év alatt, aki ha nem is tartott ki mindig mellettem, de legalább megmutatta, hogy nem vagyok értéktelen ember. A későbbi éveim során is sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy mégis mi célja van az életemnek, ha ilyen rossz dolgok történtek velem. Persze megváltoztam az idők folyamán. Az általános 8. osztályában már olyan változások álltak be, amire korábban sose gondoltam volna. Ugyanis nem tudom milyen okból, de akkor az osztálytársaim nagy része, akik addig cikiztek, stb, valahogy megváltozott a hozzám való viszonyuk. Egyre többen lettek barátságosabbak velem (bár nem mindenki, itt is voltak kellemetlenségek rendesen). Viszont ez egy valamit már nem tudott megváltoztatni. Az addig köztük eltöltött idő alatt visszahúzódó lettem, nehezen nyíltam meg bárkinek is (ez sajnos részben még ma is jelen van), sőt, néhol amolyan jégszívű lettem. Az egyetlen dolog, ahol meg tudtam nyílni, az a játék volt. Nekem nem volt számítógépem internettel akkoriban, és akkor még Archlord sem volt. Nekem ott volt a Lego, meg sok más. Aztán előbb jött a NES (a fiatalabbaknak: Nintendo Entertainment System, nagyon imádta mindenki, és néha ma is elővenném, ha működne), majd az első PC. Tulajdonképpen a játék volt az, ahol igazán megnyíltam. És kitaláljátok vajon mit játszottam mindig? Hát persze, hogy a jó hőst, aki segít a bajbajutottakon, akinek szuperereje van, és elpáholja a gonoszt. Persze még összebarátkoztam egy iskolatársammal is, aki ugyanabban a bérházban, de egy emelettel felettünk lakott. Vele is rengeteg közös témánk volt, főleg a játékok terén, és olykor ha kellett, ő is segített megvédeni (Emlékszem, egyszer mikor mentem haza suliból, feltűnt, hogy a nagy parkban, ami a bérház és a suli között volt, több osztálytársam is szétszóródva figyelik a környéket. Attól tartva, hogy esetleg engem akarnak bántani, kerültem egyet, és összefutottam ezzel a barátommal, akivel utána nyugodtan hazamehettem. lehet alaptalan volt a félelmem, de akkor erre szükségem volt, erre a baráti segítségre). Aztán jött a változás, középiskola, ráadásul átköltöztünk a város másik felére. Mivel az osztályban nem igazán szerették a kémiát, csak én (igen, akkoriban ez is rengeteg örömet okozott, az imádott kémia, de egyetemen néha elküldeném a fenébe azt, aki állandóan kenterbe vágja a normális tanulási lehetőséget a hülye órarenddel, és a rövidített időtartammal, ugyanannyi tanulnivalóval...), ezért egyedüliként mentem az Erdey-Grúz Tibor Vegyipari Szakközépiskolába. Volt egy vecsirtatábor, ott valamennyire sikerült belerázódnom a már-már nagybetűs életbe, de itt megint kiütköztek a problémák. Az itteni diákok teljesen másképp viselkedtek, mint a régi osztályom. Én tulajdonképpen még gyerekként viselkedtem, míg ők sokkal felnőttesebbek voltak viselkedésüket tekintve. De nem felnőttek. Itt mondhatni még egy visszahúzódó kisgyerek voltam, és úgy éreztem fel kell nőnöm. Ennek amolyan hirtelen felnőtté válás lett a vége. Azonban itt is kijöttek a problémák. Itt is voltak emberek bőven, akik piszkáltak. És nem tudom miféle paradoxon volt ez, de első évben rögtön három lány is velem akart járni. Na most képzeljétek el. Én, aki addig még barátkozni se nagyon barátkozott, hirtelen ilyen népszerűséggel találja szembe magát. Ezzel nem tudtam megbirkózni, aminek az lett a vége, hogy egyik sem jött össze. Na jó, volt még egy, akivel majdnem össze is jöttem, de azóta hálát adok az égnek (pedig nem hiszek ilyesmiben), hogy nem jött össze. Később, ha hiszitek, ha nem, ez a lány volt az egyik legfőbb piszkálóm. Most mondhatnátok azért, mert nem sikerült összejönnie velem, de én kiismertem annyira a négy év alatt, hogy ő ilyen. Főleg miután láttam, hogy a nála egy évvel idősebb, nála nagyobb pasiját ütlegeli a suli folyosóján... Nem lettem volna a helyébe. De nem ő volt az egyetlen, aki itt is kinézett piszkálódásának célpontjául. Ekkor azonban már nekem is lett internet, szóval előjött egy hasonló dolog, mint Ben-nél. Azonban én nem internetes játékkal töltöttem az időm, hanem mivel akkoriban kaptam rá nagyon a Star Trek-re (és talán azóta is jobban szeretem, mint a Star Wars-t), és kerestem a szintén Star trek rajongó embereket. Így végül bekerültem egy közösségbe, akik az ország különböző pontjain éltek, mégis, volt egy téma, egy sokrétű, akár mély téma, amit alaposan ki tudtunk beszélni. Ez nekem akkoriban nagyon jót tett (és igazándiból itt vált véglegessé a számítógép iránti "szeretet", ha mondhatom így, hasonlóan, mint Bennél, mostanában ez azonban már nem kényszercselekvés, hanem tényleg hobbi), főleg mikor sikerült is személyesen is találkozni némelyikükkel. Volt még egy érdekes vonása az internetnek, mégpedig az, hogy mivel húgom kénytelen volt nálam netezni, sokat beszélgettünk, és az addigi "megtűrjük egymást" típusú testvéri kapcsolatból már amolyan jóbaráti szintű testvéri kapcsolat lett, amely mind a ami napig kitart. Az internetnek persze még sok pozitív hatása is volt rám, hiszen mikor elkezdtem MSN-ezni, egy idő után megtaláltak a régi osztálytársak, és némelyikükkel utólag tartós barátság alakult ki (egyikükkel majd minden nap beszélek, néha eljárok velük, amire régen nem volt példa). Meg persze ott van a Guild Wars, ami akkoriban sok örömet okozott nekem. Ez viszont már nem olyan volt, mint Ben-nél, hogy pótcselekvés. Itt már kezdett kialakulni bennem, hogy a számítógép inkább hobbi, és a barátokra koncentráltam. Ennek hatása, hogy kezdtem megnyílni mindenki előtt. De főleg neten, az osztályban nehezen. Aztán persze nálam is eljött egy pont, amikor azt mondtam elég. Középsuli 3. osztályban kezdtem összebarátkozni egyik osztálytársammal. És a helyzet érdekes volt. Én ültem az első padban, egyedül, mögöttem ez az osztálytársam, mellette a csaj, akit fentebb már említettem. Egyszer aztán ez az osztálytársam megelégelte, hogy piszkál a csaj, és máshova ült, pár napra rá követtem, és melléültem. Nem olyan látványos, mint Ben esetében, de hatott. Onnantól kezdve még több emberrel barátkoztam össze, és itt is alaposan megnyíltam, és szinte már az a személyiség lettem, aki most is vagyok. Az idők folyamán persze alakultam még egy kicsit. Például említettem ugye a jófiú szerepét, hogy képzeletemben mindig az voltam. A lényeg most is maradt, azonban valahol éppen hogy nem a jófiúkkal szimpatizálok (álá Nod fanatizmus a C&C sorozatban
), sőt, a sok anime hatására inkább a kissé hősködőből átvedlettem a megfontoltan cselekvő főhőssé, aki nem feltétlenül a jófiúk minden erényével viselkedik. Hogy példaként új kedvencemet, a Mass Effect-et említsem. Elég hamar megvolt a 100%-os Példakép, de azért ott volt a 25% renegát pont is...Na, de most már nagyon eltértem a filmtől. A befejezés céljából visszakanyarodok hozzá. Szóval a véleményem szerint a film reálisan mutatja be a fent részletesen bemutatott emberek életét. Bár nem néztem sok drámát, hogy objektíven kimondhassam, szóval ez egy szubjektív vélemény lesz, miszerint elég drámai lett. Egy szereplőt sajnáltam, hogy kevés szerepet kapott. De lényegében nagyon tetszett. 9/10 az értékelésem (Imdb-n eme cikk írásakor 7,7). Hogy kinek ajánlom? mindenkinek aki hasonló problémákkal küzd, mindenkinek aki ezt a problémát okozza, okulásként, annak aki egy kis drámára vágyik, és nem utál mindent, ami PC. És még egy jó tanács: Ha a közeletekben hasonló problémával küszködő embert láttok, ne habozzatok segíteni! Egyedül majdnem biztos, hogy nem tud kikerülni ebből a helyzetből, mindenképp segítségre van szüksége. Ezzel akár az életét mentitek meg. Járjatok jó példával, és okítsátok a többieket, elsősorban a kisgyerekeket! Ennyi volt, várom a véleményeket.
Linkek, infók a filmről:
Hivatalos oldal
Imdb
Port.hu
Wikipedia
