Van valami az angol Muse zenekarban. Matt Bellamyék minden lemezükön valami újjal rukkolnak elő. A régebbi lemezeiken inkább dallamosabb, indiesebb ritmusok domináltak, míg a például 2006-os Black Holes and Revelationson elvontabb, elgondolkodtató számok kaptak helyet. Az mindenesetre szubjektív, hogy a zenekar mely korszaka jön be, én már rég óta vártam erre a korongra. Az új CD a The Resistance (Az ellenállás) címet kapta, színekben gazdag, festményes, mondani valóval rendelkező borítója alapján egy újabb elmélkedős korongra tippeltem.
A múzsa csókja
Az első dal rögtön a korábban már kiadott promo, az Uprising. Ez a szerzemény a mostanság elég divatos, táncos indie vonalára emlékeztet engem, egyrészt több benne az elektromos betét, mint a gitár, a dob rendkívül ütemes és még clappelés is van benne, igen slágergyanús szerzemény. A második címadó dal, a Resistance vérbeli Muse dal, stílusos háttérvokállal és zongorajátékkal, kicsit az előző CD Starlightjára és Invicibleére emlékeztet. Matt Bellamy zseniálisan énekel, mint mindig és az egész szám, ahogy van úgy tökéletes, az egyik kedvencem a korongról. Ez után következik a számomra igen meglepő Undisclosed Desires. Azért írtam, hogy meglepő, mert ez a dal tényleg egy új Muse. Komolyan, az egészben semmi gitár vagy zongora, popos, rhytm’n’bass beütésű háttérdallamra meg a dal, varázslatos minőségben, szöveggel, egyre jobban kezdem úgy érezni, hogy ez az idei év egyik legjobb albuma lesz, és ez a dal egy nagy húzó ereje a korongnak, míg az előző dalok 5 illetve öt és vél percesek voltak, ez mindössze négy, és nagyszerű! Következik az ironikus United States of Eurasia (+Colleteral Damage) című szám, ami majd hat perces és az egész a Queen zenekarra emlékeztet. Nem csak Bellamy hangja, de a zene, a zongorakezdés, a hirtelen felemelkedés, a mágikus dallam. Az egyiptomias zongorabetétek, ’50-es évekre emlékeztető musicalek és férfikórushangzások is vannak benne, egy mondattal elintézve, minden, ami szemnek és szájnak az ingere! A Guilding Light mintha valami átvezetés lenne a két hosszú és fontos dal, az előbb kivesézett United States of Eurasia és a következő Unnatural Selection között, ebben a dalban végre hallok egy zseniális gitárszólót is, és felemelő hangzása még rátesz egy lapáttal a korong egyébként is fantasztikus összhangjára és összefüggőségére, valamint hangulatára. Orgona szólóval veszi kezdetét az előbb már említett, hét perces Unnatural Selection, majd hirtelen kemény, indie klasszikusokra emlékeztető éppen csak megfelelően picit torzított gitárral, gyors, pörgő dobalátéttel, lélegzetelállító basszussal és csordavokállal, mintha valami lázadó, indie és punk keverékkel lenne dolgom, komolyan ez a lemez a változatosság iskolapéldája. Bellamy hangjára a refrén alatt picit rá van torzítva, és ez is rendkívül illik a dal temperamentumához. Még egy megfelelően torzított, mesteri gitárszóló is helyet kap a dal vége felé közeledve. E változatban gazdag orgiát követve ismét egy rövidebb dal jön, ami csak szimplán MK Ultrának hívnak. Erősen helyet kap benne az elektronika, a szintetizátor, de a rock’n’rollt (ami alatt egy zseniális gitárszólót is értek
) sem spórolták ki a srácok. Ezt követően jön a furcsa című I Belong To You/Mon Cceur S’ouvre á ta Voix, amiben ismét érzek egy kis popot, és leginkább egy filmzenére, valamint egy ’50-es évekbeli színházi darabra emlékeztet ritmusaiban, dallamos zongoraalátéteinek köszönhetően. Bravúros. Ez a dal is majd hat perces, ami ezen a korongon teljesen átlag hossz. Plusz érdekessége a számnak egyébként az is, hogy a felénél egy jó ideig átvált Bellamy franciába, amin ugyan érződik az akcentus, de ez még plusz stílust is ad neki! Következzék hát egy furcsaság, ugyanis az elkövetkezendő három dal egy címet visel, három szimfóniára osztva, az Exogenesis három részének három külön „fejezetcíme” is van, mintha csak egy színdarabot hallgatnék. A Symphony, pt. 1. – Overture valóban egy szimfónia, rengeteg hangszerrel, cselló, hegedű, minden. Aztán egy lélekzenei énekrész következik, lágy dobszólammal megfűszerezve. Ilyenkor éreztem úgy, hogy ez a lemez valóban tartogat igazi meglepetéseket, s, hogy a Musenak a változatosság általános dolog. A második fejezet, azaz a Symphony, pt. 2. Cross-Pollination szintén andalgós, lassú szerzemény, vonós hangszerekkel illetve zongorával megfűszerezve, legalább is az elején, ugyanis ezután hirtelen megérkezik a gitár és felpörgeti a számot, aminek igen örültem, mert épp jókor jött, kezdtem azt hinni, hogy ez a szimfónia dolog talán kicsit rontani fog a lemeznek, de nem. Végül elérkeztünk a fináléhoz, a Symphony, pt. 3. – Redemption lenne ez. A dal lágy, dallamos zongorázással indít, aztán bekapcsolódik némi vonós is, aztán bekapcsolódik a dob és az ének is. Ez szépen le is zárja a The Resistancet.Kavalkád
Kevés olyan lemez van, amin minden dal tökéletes, a Muse már hajszálnyira volt ettől, a háromrészes záró-szimfónia jó ötlet lett volna, csak kicsit ellaposította az albumot a végére, mindenesetre ez a korong még így is az egyik, ha nem a legjobb CD, amit idén hallottam. A Muse zseniálisat alkotott, megérte a koronggal négy évet dolgozni, talán ez az eddigi legváltozatosabb, legszínesebb és legkidolgozottabb lemezük a srácoknak a 2009-es Resistance.
9,8/10
Dallista:
1.Uprising - 5:02
2.Resistance - 5:46
3.Undisclosed Desires - 3:56
4.United States of Eurasia (+Collateral Damage) - 5:47
5.Guiding Light - 4:13
6.Unnatural Selection - 6:54
7.MK ULTRA - 4:06
8.I Belong to You (+Mon Cœur S'ouvre à Ta Voix) - 5:38
9.Exogenesis: Symphony Part I (Overture) - 4:18
10.Exogenesis: Symphony Part II (Cross Pollination) - 3:56
11.Exogenesis: Symphony Part III (Redemption) - 4:37
