Rifferencia
Az Endgame első fontos negatívuma igen meghatározó, ugyanis a számok rendkívül összefolytak, s csak pár olyan dal van, ami valóban megfogja a hallgatót. A tizenegy dal nem is lenne kevés, ha nem éreznénk úgy, mintha csak nyolc dalunk lenne. Sajnos kicsit töltelékérzetem volt pár dalnál. Tény, hogy nem vártam az Endgametől, hogy a zenekar legnagyobb zúzása legyen, hiszen ez nem is várható el, mert akármilyen jó formában is van Mustaine és a többiek, azért a Megadeth is túl van már a legjobb korszakán.
Headbang minden...
Azért a mínusz mellett van jó pár plusz is, itt van rögtön a dinamika, ami ugyan minden Megadeth albumot jellemez, és a pörgős, dallamos gitárriffek is igen feldobják a korong hangulatát. A másik pont, amiben a zenekar mindig tud újat mutatni, az a dalszövegek. Lázadó, harcias szónoklás, pimasz hangszínen, ami ugyan tény, hogy Mustainenek jobban megy a gitározás mint az ének, de nekem mindig is tetszett a hangja is.
Aki kapja marja!
Az albumot igazából csak a tősgyökeres Megafanoknak tudom teljes szívből ajánlani. Másoknak átlagos heavy metal hallgatnivaló, semmi kiemelkedő. Én mindenesetre kicsit többet vártam, nincs annyi unikum rajta, mint elődjén. Persze a koncerteken lehet majd rá egy jót tombolni a dalok nagy részére, de a klasszikus dalok mellett jónéhány szám el fog majd veszni a süllyesztőben. Sajnálom, hogy így kellett nyilatkoznom az Endgameről, hiszen nagyon szeretem a zenekart, de épp ezért is lett elég nagy csalódás ez a lemez.
7,5/10
Dallista:
1.Dialectic Chaos
2.This Day We Fight!
3.44 Minutes
4.1,320
5.Bite The Hand
6.Bodies
7.Endgame
8.Hardest Part Of Letting Go..., The
9.Head Crusher
10.How The Story Ends
11.Right To Go Insane, The
