- Műfaj: Művészfilm, romantikus, dráma,
- Rendező: Jim Jarmusch
- Forgatókönyv: Jim Jarmusch
- Szereplők: Tilda Swinton, Tom Hiddleston, Mia Wasikowska, John Hurt
Imádom a vámpírokat! A kedvenc természetfeletti lényeim. Kedvelem a történeteiket, hogy halhatatlanságért cserébe élők vérét kell inniuk. Rengetegféleképpen lehet őket megközelíteni, életüket feldolgozni és bemutatni. Mostanában ugye reneszánszukat élik, csak nem éppen abban a formában, amire mindenki ugrik. Az Alkonyat szériát sikk utálni, mert nyálas meg mit tudom én. Jó magam nem állok hadilábon annyira, sem a könyvekkel, sem a filmekkel. Azzal már igen, hogy azóta minden tucat író és írónő, szinte ugyanezt a szériát írja újra és újra. Még kevesebb fantáziával, még nyomorultabb formában.
Ez pedig rettenetesen káros! Ezért, bármennyire is szeretem a vérszopókat, mostanság kerülöm őket inkább. Ezt a Vámpírakadémiát meg sem merem nézni például. A True Blood-ot az előző két évaddal teljesen tönkre vágták és nem úgy tűnik, hogy a most futó befejező évad javítani fogja, a sorozat renoméját. A Vámpírnaplók tv sorozat is egyre unalmasabb, bár a tavaly indított testvérsorozata a The Originals meglepően színvonalas.
Szóval, ja, a vámpírok valahogy nem találják a helyüket a filmművészetben, sem a könyvek lapjain és a tv képernyőjén sem. De idén, mintha valamiféle változás történt volna. Mégpedig az általam, most bemutatásra kerülő film miatt, amit az egyik kedvenc rendezőm készített.
Adam, egy több száz éves, zeneszerző vámpír, aki Detroitban éldegél, egy lepukkant környéken. Életunt, depressziós, a mai világot borzasztónak és sivárnak tartja. Szerinte az emberek nagy része hülye, és nem tanulnak semmiből, csak tönkre teszik a környezetüket magukat, és egymást (amúgy szerintem is van benne valami). Szó szerint a padlón van, már az öngyilkosság is foglalkoztatja. Csak a felesége tartja benne a lelket, akivel jelenleg külön élnek. Eve, amikor látja, hogy szerelme mennyire szét van csúszva, rögtön ott hagyja Tangert és elutazik hozzá Detroitba, hogy felvidítsa és bebizonyítsa neki, csak egy átmeneti hullámvölgybe került.
A filmet Jim Jarmusch – egyik kedvenc rendezőm – rendezte, aki leginkább hangulatfilmeket, művészfilmeket rendez. És, az a helyzet, hogy ez most is így van. Ebben a filmben, nincsenek szétmarcangolt hullák, véres akciók és hasonló részek. Vér persze van, de senki se számítson valami darabolós, fröcsögős filmre. Ez egy nagyon lassú sodrású film. Kevés cselekménnyel, nagyon minimális történettel operáló, drámai, romantikus művészfilm. Amit leginkább a hangulat éltet, ahogy azt ettől a rendezőtől már megszokhattuk. Viszont elég sok rétege van, tele van szimbólumokkal, amiket az ember vagy képes dekódolni és átlátni, vagy nem. Bár hozzáteszem, nem túl bonyolult a jelkép rendszere, szóval nem kell azért megijedni tőle. Nem egy Only God Forgives, az tényleg megerőltető darab. Úgyhogy aki élvezi az ilyen stílusú filmeket, az sürgősen tegyen a filmmel egy próbát. Aki viszont nem tud kibírni tíz percet anélkül, hogy ne robbanjanak fel dolgok, az igazából hagyja a fenébe az egészet, két óra gyötrődéstől menti meg magát.
Hangulatfilm. De milyen hangulatról is van szó? Kicsit depresszív, melankolikus és visszafogott. Pontosan olyan, mint a főszereplőnk, Adam lelkivilága, és ha rá tudunk hangolódni, akkor pillanatok alatt ránk is átmászik ez az érzés és a stáblistáig úgy is maradunk, talán még utána is. Viszont! Ahogy megérkezik Eve, aki viszont párjával ellentétben optimista, és pontosan azért jön, hogy felrázza kedvesét, az egész film kap egy pozitív löketet, ahogy Adam is. Tehát nem egy két órás emo parádét fogunk kapni, hanem egy szépen hullámzó, hangulatos produkciót.
Egy kis depresszió, szomorú zenélés, boldog találkozás, vicces beszélgetés, komoly beszélgetés, kis összebalhézás, megint valami mókázás és újra egy csipetnyi levertség. Ezek váltogatják egymást, szépen elosztva, szinte mérnöki precizitással kimérve. Sohasem kerülünk át egy csapásra egyik hangulatból a másikba. Mindig tökéletesen vezetik át őket egyik jelenetből a másikba. Fegyelmezetten, ahogy azt Jarmusch szokta.
A film nagyon komolyan veszi magát, hiszen mégiscsak valamiféle drámát akar bemutatni, bár vámpírokon keresztül. De ezek a vámpírok, nem ösztönlények, vagy szörnyek, hanem nagyon emberiek és nagyon szerethetőek. Igazából egy vámpírházasság mindennapjait láthatjuk, nagyon is hihető formában. És a mindennapjaikat látva ismerjük meg őket, és a világlátásukat is.
Sok száz éves lényekről beszélünk, ezért amiket mondanak, azoknak tényleg súlyuk van. Rengeteg dolgot átéltek, és látják, hogy borzasztó nagy hibákat követnek el az emberek. Akiket egyébként zombiknak neveznek. És nem is véletlenül. Hiszen mit csinál egy zombi? Tömegbe verődik, nem érdekli semmi, mindent tönkretesz maga körül. Nem ilyen az ember is?
Elértéktelenedik a művészet, csak a profit számít, háborúzunk az olajért, és a vámpírok tudják ezt. Hiszen újra és újra átéltek már hasonlókat és csak a fejüket fogják mindezeket látva. Szerintük néhány év múlva a vízért fogjuk ölni egymást, erre többször is utalnak a filmben. Ezt a nézetet mindkét főszereplő osztja, csak Adam sokkal borúlátóbb, Eve viszont itt is próbál pozitívabb lenni.
A film, tele van jelképekkel, szimbólumokkal. Talán a legszebb a két főszereplőt érinti. Ahogy már korábban írtam, Adam pesszimista, Eve optimista. Adam fekete hajú, Eve fehér. Kiegészítik egymást. Van egy gyönyörű szép kép, amikor egymás mellett fekszenek összegabalyodva. Akinek ebből sem esik le a Jing és Jang szimbólum, az nem ezen a világon él! De többféle értelmezési rétege is van a filmnek. Hiszen, többek között szembeállítja a művészetet a tömegkultúrával is. Egy idő után megjelenik Ava, Eve testvére, aki pedig egy dilis fiatal vámpír, akitől az öregeket kitöri a frász. Szerintem itt is van valamiféle bujtatott kritika. Elég végignézni az elmúlt év vámpíros terméseit és összehasonlítani a klasszikus vámpír sztorikkal.
Magára a vámpírizmusra is érdemes kitérni. Jarmusch nem forgatja ki őket, a megszokott mitológiából. Klasszikus vérszívókkal van dolgunk. A napon meghalnak, a fa szerszámok és a szívük kombinációja sem egészséges a számukra, vért kell inniuk, hogy életben maradjanak. Viszont vannak érdekességek. Például annyival erősebbek az érzékeik az embernél, hogy ha kimennek valahová, kesztyűt kell húzniuk, mert bármit megérintenek, megismerik annak történetét. Eve például, ha megérint egy gitárt, rögtön megtudja mondani, milyen fából készült, hogyan, de még azt is, hogy mikor. Illetve a külvilágban jó, ha napszemüveget is viselnek, hasonló okok miatt. A vérivás nem puszta életben maradást jelent, hanem egyfajta eufóriát is okoz nekik, de vigyázniuk kell, hiszen a 21. századi „zombik” a vérüket is tönkretették, és ha ilyet isznak nagy mennyiségben, abba belehalhatnak.
Aki esetleg úgy érzi a leírtakból, hogy ez egy komor film, még ne keseredjen el. Ugyanis nagyon jó humora van a filmnek. Nem az a térdcsapkodós, üvöltve röhögős, hanem nagyon finom és sokszor szarkasztikus. Az egyik legjobb, amikor megkérdezik Eve születési dátumát és Adam-mel csak egymásra néznek. Leírva nyilván nem jön át a jelenet abszurditása, de azért egy képet kaphattok belőle. Ilyesmikre kell számítani.
Oké, művészfilm, hangulatfilm. De azért kellenek ide színészek, is főleg ennyire komplex karakterekhez. Hát emberek, itt jön a film legerősebb pontja, méghozzá a főszereplő páros! Egy szó: Tökéletes!
Tom Hiddleston Adam szerepében, egyszerűen félelmetesen jó! Egy-egy arcrándulásával, mimikával annyira el tudja adni a fásult, depressziós – de nem reménytelen – romantikus, és mégis karizmatikus karaktert, ahogy csak a legnagyobbak tudják. Minden megmozdulása hiteles, látszik rajta a fásultság és a boldogság is egyaránt. Ez a fickó, a generációjának egyik legnagyobb tehetsége, olyan jelenléte, aurája van, hogy az felfoghatatlan! Nem csodálom, hogy Jarmusch lecsapott rá, remélem, nem fogják veszni hagyni a tehetségét. Már Lokiként is remekelt, de ez valami egészen más. Kiváló az alakítása!
Tilda Swinton is lenyűgöző! Tökéletes ellenpólusa Hiddleston-nak, a derűlátásával és pozitív látásmódjával. Könnyed a játéka, mégis mély és van valami furcsa szépsége. Nem tudnám megmondani, hogy mire is gondolok. Minden filmben, minden szerepben képes maradandót alkotni ez a nő, ahogy itt is. Bár azért látszik rajta az a plusz 21 év a partneréhez képest, legalábbis elsőre.
Aztán mindez eltűnik. Annyira működik köztük a kémia, hogy simán elhisszük, hogy ezek tényleg ennyire imádják egymást. Tényleg kortalan a szerelem! A kapcsolatuk pedig giccs és csöpögéstől mentes. Rendkívül ízlésesen van bemutatva, kedvesen és hihetően. Sokkalta emberibb ábrázolásmóddal, mint a legtöbb romantikus ökörségben! Bár már ezzel is hibát követtem el, hiszen egy lapon sem lehet őket emlegetni.
Egy apró, de fontos mellékszerepben feltűnik John Hurt, aki szintén kiváló választás volt. Ava-t, a mindent felforgató, idegesítő hugicát Mia Wasikowska játssza, és vele sincs baj. Tökéletes volt, ahogy ezt a karaktert megformálta. Nem is akartam elhinni, hogy ő bénázott a Tim Burton-ös Alice filmben.
A film képivilága fantasztikus! A helyszínek kiválasztására, egészen biztosan nagy hangsúlyt fektettek. Minden autentikus. Az operatőri munka parádés és a vágás is profi, bár a Jarmusch-ra jellemző hosszú és vágatlan jelenetek most elmaradoztak. Inkább csak a film elején dominálnak. Viszont ahogy kezdődik! Látjuk a csillagos égboltot, aztán a csillagok elmosódnak, forognak. Az égboltból egyszercsak bakelit lemez lesz, ami forog, közben egy fülbemászó, pszichedelikus zene szól. A forgó bakelit után a kamera kezd el forogni, felváltva a két főszereplő felett, egyre közelebb és közelebb érve hozzájuk, majd a kamera megáll az arcuknál, és a szereplők kinyitják a szemüket. Gyönyörű! Kérem szépen, ez a filmművészet, de lehet inkább filmmágia! A bejegyzés végére berakom ezt a jelenetet, nézzétek meg, míg a Tube vérszemet nem kap! Nincs mese, a Halhatatlan szeretők egy esztétikai csoda!
A zenék is eszméletlen jók lettek. A SQÜRL nevű formáció szerezte a dalokat. Amiről tudni kell, hogy a rendező saját együttese. Ennyire benne van saját alkotásában ez a rendező! Sokakból hiányolom ezt a fajta mindenre kiterjedő odafigyelést! Írja, rendezi, és még a zene is tőle jön? Na, ezt hívják művésznek. A zenéket én leginkább hipnotikus rocknak mondanám. Ez csak saját megfogalmazás, lövésem sincs, hogy igazából minek lehetne nevezni, de ha belehallgattok az albumba, szerintem ti is valami hasonló névvel illetnétek. Nagyon erős a gitár hangja, sokszor valami durván behangolt pengetnivaló szólal meg, ami sokaknak lehet, hogy kellemetlen lesz, szerintem nagyon egyedi és markáns. A marokkói részeknél pedig arab zenéket hallani, amik szintén fülbemászóak és nagyon szépek. Audiovizuálisan ez a film kifogástalan!
Ahogy minden más szempontból is. A film, stílusa okán nem való mindenkinek, de aki szereti az ilyesfajta filmeket, az egy nagyon jó élménnyel fog gazdagodni, ha megnézi. Véleményem szerint, Jarmusch egész pályafutása alatt nem készített ennyire jó filmet. Simán egy lapon emlegethető, a Törvénytől sújtvával, A Halott emberrel, A szellemkutyával, vagy az Éjszaka a Földönnel. Imádtam minden egyes képkockáját ennek a filmek és megmerem kockáztatni, hogy az Interjú a vámpírral óta, nem láttam ennyire jó vámpíros filmet! Az meg 20 éve volt! Bár a két film stílusa merőben eltérő. Úgy gondolom, hogy ez a film, csont nélkül az év legjobbja lesz, nálam legalábbis nagy esélye van rá!
10/10
A kezdő jelenet:
