Engedj be! (Lát den rätte komma in)
Amikor az ember meghallja a vámpír szót, akkor önkéntelenül is beugranak olyan szavak, mint a szex, vér, szenvedély, akció, sötétség. Ez egyrészt a vámpírokat övező legendák miatt, másrészről, pedig a buta tucat amerikai borzalmak miatt alakult ki. Teljesen mindegy, hogy vámpírokról szóló könyvet, vagy filmet nézünk, illetve olvasunk, az imént említett kifejezésekkel találkozhatunk. Ám, ahogy az hál’ Istennek lenni szokott, mindig akadnak olyan emberek, akik képesek felülemelkedni ezen a fáradt maszlagon, és valami különlegeset varázsolnak a filmvászonra. Nem kell hozzá más, csak hiteles karakterek, kellemes, ámde elgondolkodtató történet és egy sötét, komor kisváros. Na kiskamasz, most már igazán engedj be, hallod!

A vérfrissítés meglepő módon Svédországból érkezett. Először könyv formájában, mégpedig 2004-ben. John Ajvide Lindqvist Lát den rätte komma in című regénye rövid időn belül bestseller lett, majd jöttek a szokásos fordítások 2007-ben. A könyv egyébként a 80-as évekbeli Stockholmba kalauzol el minket, hogy elmeséljen egy különleges szerelmi történetet két kamasz között, egy 12 éves fiú és egy 200 éves vámpír között, ám a fókuszba ennek ellenére inkább az emberiség úgymond „sötét” oldala került, mint például az erőszak, prostitúció, drogok, gyilkosságok. Nem egy barátságos, rózsás képet fest a korabeli Svédországról, de ugye azt nem gondolja senki, hogy minden szép és jó a világban. Mondhatni, hogy egész jó alapot szolgáltatott ez a már klasszikusnak mondható regény a 2008-as mozifilmhez, amit természetesen a svédek vittek vászonra. A rendezői székbe Tomas Alfredson került, míg a forgatókönyvet maga John Ajvide Lindqvist írta (a könyvéből persze).

A történet szerint Stockholm fagyos külvárosában járunk a 80-as évek elején. Egy magányos, a saját kortársai által kirekesztett 12 éves fiú egy nap találkozik egy furcsa lánnyal?! Elivel. Mondani se kell, hogy ez a találkozás a kis Oskar számára felejthetetlen lesz, az ebből fakadó további eseményekről, járulékos veszteségekről, szükséges rosszakról már nem is beszélve. Egyre-másra brutális gyilkosságok borzolják a városka lakóinak idegeit és Eliről is kiderül, hogy nem az, akinek látszik, hanem sokkal több. Sőt, azt kell mondanom, hogy maga a film is sokkal több, mint egy egyszerű „vámpírfilm”, inkább egy szerelmi ballada ez, amiben az egyik szereplő történetesen egy vámpír. A mozi egyébként ugyanúgy a két gyerek kapcsolatát mutatja be, mint a könyv, csak itt jobban a középpontba kerül. Persze azért nem annyira, hogy csöpögjön a szirup, vagy rózsaszínűre fessék nekünk a havas tájat, hanem úgy, hogy jobban megértsük, mit érezhet Oskar, amikor először szembesül a szerelemmel. Ezt az érzést mélyítik aztán el nekünk, hogy később olyan kérdések kerüljenek megválaszolásra, mint a Meddig megyünk, mehetünk el a szerelmünkért? Van-e egy kapcsolatban szükséges rossz? S ha már a szerelem kapott több figyelmet, akkor érthető módon a könyvben fókuszba állított erőszak kerül némiképp háttérbe, de szó nincs arról, hogy ettől már sokkal vidámabb lenne a film. Lesznek merész jelenetek, ahol elakadhat majd az ember lélegzete, ergo nem gyerekeknek szól. Egyébként leghétköznapibb módon bemutatott, hatásvadászat nélküli gyilkosságok a hideg svéd kisvárosi környezettel együtt hihetetlenül valósághű atmoszférát teremtenek majd. Szinte dideregni fogunk, annyira közelinek és valóságosnak hatnak majd az operatőr képei. A hang effektek pedig felteszik az i-re azt a bizonyos pontot. A valódi zajok felhasználása miatt lesznek a gyilkosságok még élethűebbek, Eli pedig egyszerre hétköznapi (harapások, vérszürcsölés) és földöntúli.

S ha már szóba került Eli, akkor szólnék a színészekről is. A megdöbbentő számomra nem az volt, hogy hihetetlenül természetesen játszotta mind Oskar (Káre Hedebrant), mind pedig Eli (Lina Leanderson) a saját szerepét, elvégre mégis csak tudja egy 12 éves gyerek, hogyan és miként érez egy 12 éves, nemde? Sokkal inkább az, amit az Internetet böngészve tudtam meg róluk, ugyanis ez volt az első szereplésük. Lehet, hogy pont attól voltak igazán hitelesek, hogy nem kellett színészkedniük, csak önmagukat adni. Carrie Henn jutott eszembe, aki az Aliens-ben (Bolygó neve halál) játszotta el úgy Newt szerepét, hogy előtte nem játszott semmiben. Azt azért remélem, hogy a két svéd tininek lesz folytatás is, nem csak egyszeri alkalomról van szó. Egyébként a szereplőgárda többségéről el lehet mondani, hogy a film előtt nem nagyon játszottak más alkotásokban, vagy csak nagyon kevésben, ám mint mondtam, ez egyáltalán nem látszik. Elég sok „profi” odaadná valamelyik testrészét, ha fele ilyen jól tündökölnének a vásznon, mint itt egy epizodista kiskamasz.

Aki eddig nem látott túl a sablonos amerikai szerelmi förmedvényeken, esetleg a Penge féle fokhagyma koncentrátumos, fényben járós vámpírtörténeteken, annak üzenem, hogy van élet a tengerentúlon is, mégpedig nem is akármilyen. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy azon filmek nem jók, csupán azt, hogy a filmeseknek azért arra is futotta az erejükből, hogyha már egy vámpírt raknak a filmbe, nem átallottak utánajárni egy-két dolognak. Ha kellően türelmesek és kitartóak vagyunk és adunk egy esélyt a filmnek, akkor az utóbbi idők legszebb szerelmi balladájával lesz dolgunk, ahol egyaránt élhetünk át gyönyörű, valamint vérfagyasztó, megrázó pillanatokat. A két kamasz sokkal többet mutat nekünk az igaz szerelemről, mint sok vérkomoly szerelmi elbeszélés. Egyedül talán a lassabb ritmust lehetne felróni neki, de ugye nem egy Vérfarkasok lázadásáról beszélünk, ahol percenként történnie kell valaminek, hanem egy elgondolkodtató, mély nyomokat hagyó filmről, ahol elengedhetetlen, hogy jobban megismerjük a szereplőket. Egy hatalmas dicséret és köszönet a készítőknek ezért a felejthetetlen élményért, amivel megajándékoztak 115 percen keresztül.
100%
Előzetes: