A bevezető után egy kicsit térjünk el a témától. A blogom leendő témáit kéne meghatároznom, de bajban vagyok. Nem lesz állandó téma, lesz minden. Film-, zene és könyvkritikák, saját novellák, esetleg saját munkák bemutatása. Ennyit a blogról. Kezdjünk is bele. Apró ellentétként a nyitó post egy történet lezárása.
Egy gyűjteményes kötethez volt szerencsém, két történettel. Az érdekessége az, hogy Poirot és Hastings első (?), majd utolsó közös vadászatába nyerünk betekintést. A helyszín mindkét esetben ugyanaz, a stylesi kastély. A két történet között sok idő telik el, ezért a két főszereplőn kívül több karakteri átfedés nincs is. Az első rész mondhatni hagyományos krimi, megtörténik a gyilkosság, majd kinyomozzák. A másodikban viszont borul az egész. Van egy sorozatgyilkosunk, X, aki itt van a kastélyban és minden bizonnyal ölni készül. Ez esetben már egy gyilkosság megakadályozása a cél, ám Poirot most először méltó ellenféllel akadt össze.
Hercule Poirot nyomozóval való ismertségem meglehetősen rövid. Mindössze 397 oldal. Ennek ellenére a halála nyomot hagyott bennem. Az ő karaktere volt a konstasn a két történet folyamán. Ő mindig ott volt, mindig mindent tudott. Az olvasó feltétel nélküli bizalommal viseltet a belga menekült, a sztárdetektív iránt. Ügyesen megfogalmazott szövegeivel az orránál fogva vezeti Hasting-et és az olvasót egyaránt. Már-már abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy nincs az a gyilkosság, amit ki nem nyomoz, nincs az a gyilkos, akit el nem kap.
Arthur Hastings kapitány, a sérült katona szegődik a detektív nyomába. Hű társként rendíthetetlen bizalommal tekint mentorára és legjobb barátjára. Szegény embernek nem éppen gyors az észjárása. Mivel az ő szemszögéből ismerhetjük meg a történetet, erre gyakran rá kell jönnünk. Gondolatban már hozzá is vágjuk a fejéhez, hogy ne legyen már ilyen tompa az agya, ott a megoldás az orra előtt. Mert mi, olvasók, mi aztán sokkal jobban értjük az az egészet, mi mindent észreveszünk. Míg Hastings kapitány elindul egy nyomon, az olvasó egy másikon és a szerzemény 2/3-ától már tudja is, ki a gyilkos és hogyan követte el. Aztán a végén megismerjük Poirot nyomozási útját és megszégyenülten konstatáljuk, hogy egy cseppel sem vagyunk okosabbak, mint Hastings. Se neki, se nekünk nem volt igaza.
Az ügyes történetvezetésnek hála egy perc nyugtunk sem lesz. Tökéletesen életbe lép a "csak még egy fejezet" effektus. A nyomozás folyamata végig érdekes és a végén még jó kis csattanókra is futja. Sőt a második történetnél még azt is megkockáztatnám, hogy mögettes mondanivalója van az emberi természetről. Száz szónak is egy a vége, első találkozásom (írott) krimivel kimondottan kellemes volt. Bátran állíthatom, hogy reggeli ébresztésként kitűnő, hiszen megmozgatja az agyat és fél óra olvasás után már teljesen eltűnik az álom a szemünkből (az más kérdés, hogy utána abbahagyni sincs kedvünk). Bátran ajánlom mindenkinek, aki fogékony az "okos" írományokra.
Agatha Christie: A titokzatos styles-i eset ; Függöny
5/5