Az MMORPG műfaj felvirágzása egyértelműen a World of Warcraft berobbanásával kezdődött meg, utána pedig a legkülönfélébb franchise-ok kaptak ilyesféle megközelítést, legyen szó akár fantasy, akár sci-fi környezetről. A játékosok imádtak saját karaktert generálva elveszni ezekben a világokban, és időt nem sajnálva akár éveket eltölteni a hatalmas open world térképeken. Számomra a WoW sosem jelentett akkora klasszikust, mint sok más osztálytársamnak, de láttam, hogy mennyire képes beszippantani az embert, és elvitathatatlan erényeinek tartom – ez egyébként az összes többi online szerepjátékra is igaz –, hogy könnyedén új barátokra tehetsz szert benne, valamint egy remek közösség részének érezheted magad. És hogy miért írtam le mindezt? Mert a Zenith: The Last City is egy online MMORPG, aminek igazi ereje a közösségében rejlik.
Bár van sztori a játékban, ez itt teljesen jelentéktelen. Aki szeretné beleásni magát, az megteheti, de az egész kaland a játékosok fantáziájára épít, amihez sandbox jelleggel egy hatalmas homokozót kínál: ez esetünkben egy méretes világtérkép. Több régió van, eltérő nehézségi szintekkel, úgyhogy eleinte még nem ajánlott felfedezőútra indulni mondjuk a hegyeken túlra, mert könnyen fűbe haraphatunk. Természetesen egy igen alapos karaktergenerálással indítunk, majd ha ezzel megvagyunk, akkor egy minimális tutorial-szint után megnyílik előttünk az út a külvilágba. Már elsőre is feltűnhet, hogy a Zenith bizony rendkívül szép: futurisztikus metropoliszok, kisebb települések, óriási hegycsúcsok és végeláthatatlan tengerek lepik el, telis-tele különféle titkokkal. Bárhova el tudunk menni, és bármit meg tudunk mászni, elérhetetlen hely kvázi nincs a játékban. Igaz, hogy a mászás mondjuk pont staminát fogyaszt, de erre majd kitérek később.
Egységben az erő
Kétféle kaszt van: a harcos és a mágus. Viszont ezeken belül is van 3-3 „mellék-kaszt”, mint például a tank vagy a támogató. Ezeknek akkor jut fontos szerep, mikor másokkal, csapatban játszunk együtt. És itt érkezünk el a Zenith leglényegesebb pontjához. A játék hihetetlenül erős mértékben épít a közösségi élményre. Alapból a voice chat aktiválva van, tehát mindenki szabadon beszélgethet a többiekkel, és sokszor már az többpercnyi nevetést okoz, ha csak odaállsz egy csapat mellé, és hallgatod, hogy poénkodnak egymással. Sírtam a nevetéstől, mikor az első alkalommal egy Dr. Touchy nevezetű karakter annyira beleélte magát a játékba, hogy teljesen átszellemülve mindenkit egyfajta mindent tudó varázslóként köszöntött az egyik kiindulópontnál, és akkor sem esett ki a szerepből, mikor már mindenki hangosan röhögött körülötte. Persze a voice chat kikapcsolható, de hidd el, milliószor nagyobb a fun-faktor, ha benyomva hagyod, és alapfokú angollal elbeszélgetsz a már most is rengeteg játékos némelyikével.
A Zenith egyébként a tipikus, jól megszokott szerepjátékos feladatok elvégzésére invitál, azaz csinálj meg különféle fő- és mellékküldetéseket, hogy fejlődni tudj, és így szépen lassan új területeket látogathatsz meg, és egyre erősebb ellenfeleket pofozhatsz le. 2-3 óra után ez átalakul egy kisebb grindfestbe, ugyanis az XP-gyűjtéshez – és ezzel együtt a szintlépéshez – bizony keményen farmolni kell. Én harcosként indultam el, így kétméretes karddal gyepálhattam az ellenfeleket, ami egészen jól működik VR-ban. Csapkodsz, ha keresztbe tartod magad előtt a kardokat, akkor védekezel, ha pedig nyomva tartod a ravaszokat, akkor egy erősebb csapást is bevihetsz. Később ez még kombinálható távolsági fegyverekkel és mágiával, de a harc rettentő fluid élmény a játékban, úgyhogy ezért mindenképp jár a piros pont. Egyedül nem érdemes a bányákba vagy egyéb dungeonökbe lelátogatni, mert hamar odaveszhetünk, viszont érdemes becsatlakozni egy-egy csapathoz, akik elindulnak lefelé tisztogatni, mert nekik besegítve ugyanúgy részesülhetünk a megszerzett javakból (és XP-ből), valamint gyakran konkrét küldetések teljesíthetők azzal, hogy mások leverik mellettünk a táposabb szörnyeket.
Egy másik igen klassz feature a főzés. Ez az újabb Final Fantasy- vagy Zelda-játékokból már ismerős lehet, de itt még nagyobb élmény VR-ban elkészíteni akár csak egy levest is. Gombnyomásra előhozható egy komplett Stahl-konyhája, külön polcon a hozzávalókkal, a vízzel, amit fel kell forralni, vagy a serpenyővel, amiben akár a palacsintát is úgy lehet dobálni, ahogy otthon sosem sikerülne. Arra azért érdemes figyelni, hogy könnyen oda is égethetjük a dolgokat, de ha sikeresek vagyunk, akkor a finomságokkal nemcsak az életerőnket boostolhatjuk, hanem különféle spéci tulajdonságokat is adnak nekünk. Egyelőre még bugnak tekinthető, hogy más játékosok által elkészített finomságok random ott maradnak a levegőben (felvenni sajnos nem lehet őket), de ezt biztosan javítják majd. Ha már a negatívumoknál tartok, akkor azt is mindenképp meg kell jegyezni, hogy PlayStationön a Zenith kicsit sokat tölt. A felszínen az eltérő szektorok miatt ez annyira nem zavaró, de az egyik barlangban például másodpercenként futottam bele 3-4 töltőképernyőbe, ami azért is kellemetlen, mert valami fura fejlesztői döntésnek köszönhetően töltés közben is sebeznek az ellenfelek. Emellett a városba egyszer visszalátogatva sem töltött be legalább fél percig minden textúra, de ezt még elnézem. Nemrég jelent meg a cucc, úgyhogy biztosan csiszolgatják még a jövőben.
Ebben a világban jó érzés elveszni
Már említettem, hogy a látványvilág nagyon kellemes, de legalább ennyire jók a zenék és a hangok is – utóbbiaknál az angol szinkron sem zavaró. A kezelőfelület jól átlátható, mindig egyértelmű, hogy mit kell csinálni, és persze a felfedezés, valamint a lootolás öröme itt is megvan. Karakterünket lehet öltöztetni, új ruhákat, fegyvereket adni neki, és a kincsesládákra, valamint a godstone-okra is érdemes figyelni – utóbbiak adják a speciális képességeket. Akadnak hentelős eventek, amik időre mennek és a folyamatosan érkező szörnyek sorra következő hullámait kell túlélni a zsíros XP-ért cserébe, de ezek mindig központi helyen vannak, úgyhogy biztosan nem egyedül kell nekimenned, ha megpróbálnád. A Zenith ereje ugyanis tényleg a közösségben rejlik. Hihetetlenül jó móka teljesen random emberekkel összeállni, és kipucolni egy nagyobb barlangot, vagy egyszerűen csak gyakni a szörnyeket. Nincsenek toxic játékosok, mindenki segíti, támogatja a másikat, ha meghalsz csata közben, jönnek és felélesztenek. Nem egyszer futottam bele olyan jelenetbe, hogy egy fejlettebb játékos állt 5-6 kezdő előtt, és magyarázta, hogy mit hogy kell. Borzasztó pozitív élmény, hogy ennyire barátságos és segítőkész a Zenith játékosbázisa.
A végére még hagytam egy nagyon klassz funkciót: a repülést. Ez VR-ban úgy működik, hogy széttárod a karjaid, mint a madár a szárnyait, és így tudsz repülni, amivel jelentősen lehet spórolni a megtett út idején. Később már komplett hátra szerelhető repülő-alkalmatosságot is lehet szerezni, amivel, az égboltot átszelve, két perc alatt érsz át a térkép egyik feléből a másikba. Hozzáteszem, a repülés eleinte – csak úgy, mint a mászás vagy a dodge – staminát fogyaszt, amire érdemes figyelni. Ez is Zelda-sajátosság, de egészen jól ültették át VR-ba. Az ember azt hinné, hogy a VR és az MMORPG nem igazán fér meg egymás mellett, erre tessék, jön egy Zenith: The Last City, és feladja a leckét. Nem elég, hogy tökéletes, impresszív VR-élmény, de online szerepjátékként is abszolút megállja a helyét, amire a koronát – ahogy már említettem – a közössége teszi fel. Mindenki beszélget, nevetgél, poénkodik, segíti a másikat, és ezt nagyon jó látni. Én mindenképp ajánlom, hogy aki teheti, és megvan hozzá az eszköze otthon, az bátran próbálja ki a játékot – ha neked is vannak kellemes WoW-os emlékeid, akkor meg pláne!
