Legendák keringenek egy kisfiúról, aki egy napon nagyon beteg lett. Kórházba került, de hosszas betegeskedés után sajnos meghalt – ám a lelke örökre ezen a világon ragadt. Szerencsére nem ártalmas, csupán játszani akar. Bármikor előcsalhatod, ha egy bizonyos szertartást elvégzel. Ehhez szükséges egy vödör víz és egy játékbaba, amit a szellemfiú elrejt, amíg eltakart szemmel tízig számolsz. Ezek után meg kell találnod a babát, hogy a vödör vízbe tedd. Nagyszerű játék, nem? Főleg, mivel egy kísértettel játszhatod!
Távol-keleti izgalmak
Japánban járunk, valamikor a ’90-es évek közepén. Főszereplőnk Ai, aki teljesen elszigetelve találja magát mindentől és mindenkitől. Narratív horrorjátékról van szó, ezért sokszor kapunk írásos átvezetőket is, hogy tisztuljon előttünk a sztori. Megfordulunk majd iskolában, kórházban, és még egy tradicionális japán házban is, ám a teljesen üres, elhagyatott helyek ellenére mégsem leszünk egyedül, hiszen egyrészt a kisfiú szelleme mindig a közelben fog bóklászni (ő amúgy tényleg azt hiszi, hogy csak bújócskázunk vele), illetve ott vannak még az árnyéklények is – utóbbiak okozhatnak igazán fejfájást. Mindannyian vakok, de hallás alapján elég jól tájékozódnak, ezért érdemes a legtöbbször guggolva, iszonyú lassan közlekednünk, mert ha meghallanak és elkapnak, két pofon és már fekszünk is – legalábbis Normal fokozaton, Hardon szerintem egy is elég.
Itt jön be még egy fontos játékmenetbeli elem: vissza tudjuk tartani a lélegzetünket. Persze csak korlátozott ideig, és ha túl sokáig csináljuk, akkor Ai elkezd zihálni, amit a közelben szintén meghallhat bárki. A kis szellemfiú, ha észrevesz, csak odajön adni nekünk egy ektoplazmikus ölelést, viszont nagyobb baj, hogy ezt meghallja a többi környékbeli árnyékember, és ők már egyáltalán nem ennyire barátságosak. Bebújhatunk szekrényekbe, ágyak alá, meg egyéb ilyen helyekre, de holt feleslegesnek éreztem, mert ha már egyszer kiszúrtak, úgyis addig követnek, amíg le nem csapnak egy jókora strici-maflással, és teljesen mindegy, hogy hová próbálunk behúzódni előlük. Éppen ezért a Yuoni elég nehéz. Kismillió horrorjátékot végigtoltam már, viszont itt már fél óra után is annyit szentségeltem, amennyit még az Alien: Isolation esetében sem. Egyszerűen a játék nehéz, és nem kellően, kihívást jelentően nehéz, hanem piszkosul, ordas módon nehéz. Végig guggolva kell sunnyogni, hiszen az árnyékokat sokszor nem is látod előre, egyszer csak glitchszerűen előteremnek, akár a fal mögül, és ha éppen a Shiftet lenyomva futkostál, akkor gatya.
A belseje finom, a külseje romlott
Az ajtók is elég furcsa módon nyílnak, ugyanis az egér bal gombját kell hozzájuk lenyomva tartani, majd vagy a W (előre), vagy az S (hátra) megnyomásával lehet befele, illetve kifele nyitni őket. Igen ám, csakhogy nem minden ajtó nyitható, és erre a játék egyáltalán nem hívja fel az ember figyelmét, vagy jelzi valahogyan. Képzeld el azt a helyzetet, mikor perceken át sunnyogsz guggolva, lélegzetvisszafojtva, a folyosó egyik végéből a másikig, ahol látsz a félhomályban egy ajtót – ami szerinted a következő helyszínre vezet –, majd mikor odaérsz, kiderül, hogy amúgy csak egy háttér-textúráról van szó, nem is erre kell menni – hát, köszi!
A látvány egyébként szódával (jelen esetben szakéval) elmegy, a sztori pedig egész érdekes, ahonnan már elkezd kibontakozni, csak a játékmenet esett át elég durván a ló túloldalára. Akinek nagyobb türelme van hozzá, és nem zavarja, ha egy horrorjáték már-már idegesítően frusztrálóba csaphat át a túlzásba vitt nehézségével, ellenben érdekli a j-horroros, baljós háttérsztorival megáldott hangulat, az nyugodtan lessen rá, elérhető a demó. Mindenki más inkább várjon még egy kicsit a Project Zero: Maiden of Black Water eljövetelére.
