A japán Nippon Ichi Software neve leginkább a Disgaea-játékok miatt ismert, pedig lassan a Yomawari-sorozat első része is megjelenésének 10. évfordulóját ünnepli. Habár a Night Alone címet viselő első epizód játékmenetileg közel sem hibátlan, hangulatában mégis magával ragadó, főleg azok számára, akiket egyébként is érdekelnek a szigetország sötétebb „meséi”. A sorozatban találkozhatunk többek között az utcán száguldozó, szétvágott testű TekeTeke-vel, a női mosdók kísértetével Hanako-val, különböző tárgyakat megszálló Tsukunomikkal, és megannyi ismert, vagy kevésbé ismert mendemonda szereplővel. Az egy évvel később érkező második rész, a Midnight Shadow már sokat javított a hibákon, öt esztendővel később pedig megérkezett mostani tesztünk alanya is, a Lost in the Dark.
Az aranyos horror nem bánthat
Szokatlan lehet az aranyos és a horror szavakat egy mondatban olvasni, de a Yomawari tökéletesen ötvözi a groteszk kísérteteket a bájos grafikával. Az egymással szinte semmi összefüggésben nem álló (de feltehetően ugyanabban a városkában játszódó) történetek mindegyikében kislányokat kapunk főszereplőnek, akikkel hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb eseményeket élünk át. A sztorik mindig erős és sokkoló felütéssel kezdenek, és szintén közös bennük, hogy keresünk valamit: kutyát, egymást vagy emlékeket. A Lost in the Darkra pedig a legutóbbi jut. Az általunk megalkotott protagonistánkkal fel kell elevenítenünk a minket sújtó átok megtörésére vonatkozó eseményeket.
Szemkontaktus kizárva
Annak ellenére, hogy a játékok nem állnak szoros kapcsolatban egymással, nehéz úgy beszélni az új részről, hogy ne említsük meg az előzőeket. A Night Alone-ban található hibák a harmadik részre szinten teljesen eltűntek. A főszereplő korrekt stamina csíkot kapott, ami nem nullázódik le egyből, amint egy kísértet közelébe érünk, ezáltal pedig kikerülni is sokkal könnyebb őket. Az eddigi bokorban/táblák mögött bújkálós részeket pedig egy új mechanika, a szem eltakarása váltotta fel: a legenda szerint, ha nem nézünk a szellemekre, azok nem bántanak minket, de ilyenkor csak a hallásunkra hagyatkozhatunk. A hangok, a légkör és a hangulat továbbra is erős egységet alkotnak, ebben a Yomawari nem tud hibázni. Az aranyos dizájn miatt a játék ugyan nem kifejezetten ijesztő, de egy-két jumpscare könnyen a frászt tudja hozni a gyanútlan, már-már túlságosan is nyugodt játékosra.
Az ismerős tájakat viszont nemcsak a változtatások miatt egyszerűbb bejárni, az utcákon lófráló szellemek egyébként is megfogyatkoztak. Ez számomra határozottan pozitívum, mert így anélkül juthatok el a következő kulcsterületre, hogy egy rosszul bemért kanyar vagy mozdulat hirtelen véget vetne az életemnek. Jártunkban-keltünkben továbbra is felvehetünk különféle eszközöket, például kavicsokat vagy papírrepülőket, ám ezeknek nem sok hasznuk van, legalábbis a szellemek figyelmének elterelésére egyáltalán nem alkalmasak. Annál hasznosabbak viszont az itt-ott elszórt érmék, melyek segítségével bizonyos szobroknál vagy telefonoknál elmenthetjük a játékot. Hű és legfontosabb társunk továbbra is az elemlámpa, amivel ugyan harcolni nem tudunk, és a legtöbb kísértet sem szívódik fel, ha rájuk világítunk, ugyanakkor sokat segít az elkerülésükben – a vészjósló hangokon kívül ugyanis sokszor csak a fény buktatja le őket.
A szériában viszont nemcsak túlélni kell, hanem – ahogy már említettem – keresgélni is. A nyomunkban kajtató szellemeket sokszor egyszerűbb eltakart szemmel kicselezni, mint egy-egy nyomra rálelni, aztán pedig megfejteni. A nagyjából 1-1,5 óra alatt teljesíthető fejezetek ezáltal kelleően változatosak és egyediek, sokszor kifejezetten meghökkentő ellenfelekkel. A Yomawari: Lost in the Dark mechanikáiban sokat fejlődött elődjeihez képest, miközben megtartotta a szériára jellemző formulákat, de az árazása nagyon megszaladt. Akciósan vagy bundle-ben viszont érdemes lehet beszerezni a japán horror kedvelőinek.
