Amikor 2013-ban az X bemutatóját megláttam, sűrű pislogások közepette ocsúdtam fel, hiszen a trailer már akkor hihetetlen ígéreteket tartogatott. Aztán ahogy telt az idő, kiderült, hogy az addig ténylegesen egy nagy piros X betűvel titulált, nyitott világú szerepjáték a Xenoblade-sorozat folytatása lesz. A Nintendo-rajongók felfokozott vágyai ekkorra már az egekben szárnyaltak, az egyre csak érkező mozgóképes bemutatók pedig fokozták a fokozhatatlant. A Wii U képességeihez mérten szinte pimaszul ütős látványvilág, a robotos-felfedezős akció és a hamisítatlan japán hangulat mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a gép egyik legpatinásabb exkluzívját várja mindenki a Monolith Soft fejlesztőitől. A várakozásnak most vége, hiszen a játék a karácsonyi szezon előtt problémák nélkül landolt a boltok polcain, mi pedig ennek örömére belevetettük magunkat Mira varázslatos világába.
AZ UNIVERZUM TÚLÉLŐI
Valamikor a közeljövőben az emberiség két, egymással szemben álló idegen faj lővonalában találja magát. A gigászi méreteket öltő csatában Földünk elesik, az elpusztított planétáról azonban még épp időben evakuál néhány, Noé bárkájához hasonlító, masszív menekítő hajó. A legtöbb jármű azonban az idegenek csatájának martalékává válik, csak néhány szerencsés jut tovább a borzalmas űrcsata pokoli tűzijátékán.
A White Whale bárkának azonban később sem lesz nyugta, hiszen az üldöző idegenek megtámadják, és le is szedik az emberek ezreit szállító vasóriást. A hajó központi lakónegyede a Mira bolygón folytat kényszerleszállást, a túlélők pedig egy friss kezdet reményében az újjáépítés célját tűzik ki maguk elé. A játékos New Los Angeles földet érése után két hónappal kapcsolódik be az események forgatagába, amikor is sztázis-fülkénkre rátalál az emberi túlélők katonai osztagának egyik oszlopos tagja. Néma hősünknek – jó japán szerepjátékos szokásokhoz hűen – az amnéziával megküzdve kell beilleszkednie az emberi társadalom maradékába, miközben a bolygó viszontagságai, az idegen fenyegetés, és a belső viszályok is sokszor ellene fordulnak. Egyszerű menet lesz, nem?
NEHÉZ NAPOK EGY MIRA NEVŰ BOLYGÓN
Hát nem, ez a menet nem lesz sétagalopp. A bolygó paradicsomi szépsége ellenére sem egy trópusi üdülőhely nyugalmával várja az alkalom szülte telepeseket. Mira felderítése már a történetbe kapcsolódásunk előtt megkezdődött, a java viszont még hátravan. A méretes állatokkal benépesített mezőket, egekig nyúló ormokat és hegységeket mind-mind meg kell hódítanunk, hogy a történet kerekét előremozdítsuk. Az emberiség folyamatosan keresi a túlélőket (főleg a menekülés közben elpottyantott központi Lifehold hibernáló egységet, amelyben ezrek várják, hogy álmukból felébresszék őket), de a cellákra osztott zónákon magunk is elhelyezhetünk további felderítő szondákat. Vagy éppen vadászhatunk mindenféle egzotikus állatra. Vagy hajtóvadászatot indíthatunk a fenyegető szörnyetegek ellen. Vagy nyersanyagot gyűjthetünk a legkülönbözőbb fűből, fából, roncsból és romokból. És így tovább…
Ha az ellenfelek feje fölött tanyázó, szintet jelző számoktól nem rezelünk be, és végül össze is akasztjuk a bajszunkat az adott monsztával, már kezdődhet is a cséphadarás. A Xenoblade Chronicles X, a japán szerepjátékok és MMO-k harcrendszeréből kiindulva, egyfajta sajátos szabálykeveréket használ. A támadások automatikusan zajlanak, de a közelharci-távolsági lehetőségeket, a különböző helyzeti pozíciókat, vetődéseket és cooldown-rendszerben működő spéci Arts képességeinket magunk irányítjuk. A QTE-szerű Soul Voice rendszer még ennek a szisztémának a közepébe ékelődik, segítségével pedig gyógyíthatunk, vagy az adott csapattagok felhívásaira érkező reakciónkkal tovább növelhetjük harci hatékonyságunkat, valamint a csapattagok közötti affinitást. A harcrendszer amúgy bődületesen mély mechanikai struktúrával rendelkezik; ember legyen a talpán, aki az első pár óra alatt el tud majd igazodni a harci opciók tárházában.
Ugyanakkor ez a rétegeltség garantáltan hosszú távra képes lekötni azt, aki egyszer felveszi a kesztyűt, és átrágja magát a részleteken. A sztori misszióit a játék előrehaladtával mindenféle gyűjtögetős, vagy oldalágon bedobott küldetésfelkérésekkel halogathatjuk későbbre – a lényeg, hogy egy percig sem fogunk unatkozni. Percből pedig akad bőven, hiszen a játék a klasszikus 50-60 órás végigjátszáson túl még legalább ennyi játékórát ad nekünk az öt kontinens és a metropolisz teljes felfedezésére. De ha ez sem lenne elég, elmerülhetünk New Los Angeles mindennapjaiban is, ahol még mediátori-konfliktuskezelői (!) munkakörhöz is csatlakozhatunk, hogy az ott lakók életén segítsünk. Vannak aztán többedmagunkkal (online) elvégezhető, sokfős Squad küldetések is. A hab pedig nyilvánvalóan az lesz a tortán, amikor a kezdetektől fogva orrunk előtt lebegtetett mechákba is beülünk (kb. bő 25 óra játék után), aminek köszönhetően Mira helyszíneire garantáltan más szemmel nézünk majd…
SZEMED KIESIK
Megdöbbentő, hogy Monolithék mily’ mesteri szinten nyúltak a Wii U meglehetősen gyengécske hardveréhez. Az X olyan brutális, gargantuális méretű terepekkel dolgozik, és olyan ízlésesen ötvözi a művészeti stílust a technológiai okosságokkal, hogy a játék külleme szinte az újgenerációs stílustársait is lepipálja. Nem túlzás azt állítani, hogy a japán fejlesztők ésszerű korlátok alkalmazásával majdnem nextgen szintet passzíroztak ki a pici Nintendo masinából – a játék maga pedig gond nélkül megállná a helyét akár PS4-en vagy PC-n is, ha egy-két nyilvánvalóan szerényebb szintre belőtt opciót (pl. felbontás, tereptárgy felbukkanásának távolsága) feljebb lehetne piszkálni. Az egész játékélményt meghatározza a Xenoblade léptékrendszere, hiszen a mechanikai mélységektől a vidékek kidolgozásáig minden masszív nagyságrendű számokkal írható le. Már önmagában is csodaszámba megy, hogy mindezt a sok jót egy apró Wii U préseli ki magából. Le a kalappal a tech-csapat előtt, de ugyanígy pacsi jár a művészeti osztagnak is. A zenék is gyönyörűen szólnak, ahol kell, ott nagyzenekar húzza, amikor döngetni kell, ott szól a dob, a gitár és a szinti, máskor pedig jazz-lounge jellegű tételek nyugtatják a harcban megfáradt felfedezőket.
Bár a játék nem tökéletes, a hibái eltörpülnek az erényei mellett. Nem tagadjuk, kell némi idő, míg az ember belerázódik a dolgok menetébe, sőt az X szokatlanul sok erőfeszítést igényel a betanulási időszakában. Ott vannak a tipikus japán sablonkarakterek (ezen a ponton igazat is adunk a fórumokat lázban tartó bikinis tinilányka cenzorainak), nem hiányoznak a rétestészta módjára elnyújtott átvezetők, és a tempó sem feltétlenül mondható egyenletesnek, pláne a sztori teljes egészét tekintve. Mégis, magára vessen mindenki, aki a műfaj rajongójának mondja magát, és ebből a buliból kimarad. A Xenoblade Chronicles X egy jobb sorsra érdemes konzol csodagyereke. Előremutató példa mind a fejlesztők, mind pedig a műfaj toporgásába belenyugodott JRPG-rajongók számára.
