A japán játékok és különösen a japán szerepjátékok Mekkájának számító PlayStation 2-t követően talán mindenki joggal várhatta el, hogy egy teljesen új, technológiai szempontból hatalmas előrelépésnek számító gépen talán még a korábbi éveknél is erősebb, gazdagabb, változatosabb felhozatal várható, ám az élet más lapokat osztott. Elvégre a két legendás Final Fantasy-t (10 és 12), egy korszakalkotó Dragon Questet (8) és kismillió más klasszikust kitermelő gép már-már sorszerűen kapta a nyakába a sikerszériák folytatásának terhét. Ha ebbe ugyan nem is roskadt bele, az egész biztos furcsa, hogy a PlayStation 3-as évek JRPG-termése sem mennyiségben, sem minőségben sem ért fel elődjéhez. A műfajba a pénzt számolatlanul öntő, a Japán szigetvilág meghódítása érdekében a népszerűséget megvásárolni kívánó Microsoft sem érvényesült, még úgy sem, hogy közben olyan kezek dolgoztak alá, mint Szakagucsi Hironobu (Blue Dragon, Lost Odyssey) vagy épp Higucsi Josito (Tales of Vesperia). Monumentális, korszakalkotó JRPG azért így is akadt, a Ni No Kuni, a számos Tales-epizód, és a vegyes fogadtatásával történelmet író Final Fantasy 13 és mindenféle mellékága mély nyomot hagyott maga után, a generációt mégis egy olyan játék határozta meg, amely egy JRPG-aszályban szenvedő gépre érkezett, és amely már a kiadásakor is a határokat feszegette.
Leporolt klasszikus
A 2010-es Xenoblade Chronicles nem a semmiből érkezett, a kezdetben a Namcóhoz tartozó stúdió a Nintendo-istálló egyik legstabilabb tagja, asztali és hordozható generációkon át gyártva elsősorban legendás szerepjátékokat. A Xenoblade mögött álló Takahasi Tecuja pedig maga a két lábon járó, nagybetűs legenda, aki már első nagy játékával (Chrono Trigger) kivívta a kultikus státuszt, és azóta olyan, mintha sem hibázni, sem elszakadni a számára kedves témáktól nem tudna.
Miért fontos ez a történelemlecke? Azért, mert a Xenoblade Chronicles: Definitive Edition is a múlt része, egész pontosan azé a Nintendo Wii-é, amely a legkevésbé sem dúskált JRPG-ben, mégis generációjának egyik legmagasabb értékelésével rendelkező játékával mutatta meg, mire képes. Vagy épp mire nem: a Xenoblade Chronicles legnagyobb problémája ugyanis pont maga a platform volt, amely nemcsak riválisaihoz képest kínált lényegesen szerényebb megoldásokat, de hátráltató tényezőnek is bizonyult, hiszen az XC kapcsán nemcsak az maradt meg az emberek fejében, hogy világa és története milyen monumentális lett, vagy hogy milyen módon lovagolta meg az akkori MMO-láz által ihletett mechanikákat, hanem az is, hogy látványa messze elmaradt kortársaitól, még a saját műfaján belül is.
A kard legendája
A Xenoblade Chronicles: Definitive Edition így alapvetően két céllal született. Egyrészt, hogy egy a folytatását is birtokló platformon is elérhetővé váljon az első rész, másrészt, hogy egy minden szempontból kultikus játék méltó felújítást kapjon. Ez azonban csak félig-meddig sikerült, és már fontos az elején leszögezni, hogy a Definitive Edition nem remake, hanem egy most már tényleg teljesen hagyományosnak és tradicionálisnak számító remaster, számos, a legkevésbé sem tipikus extrával megfejelve.
Ha viszont valami nem változott, az a lényeg: a Xenoblade Chronicles egy klasszikus, sok szempontból old school szerepjáték, egy cseppet sem hagyományos világban, amely egykoron egy végtelen óceánból állt, míg két titánisten, Bionis és Mechonis létre nem jött, hogy csatájuk végeztével testük kővé válva adjon táptalajt az életnek. A küzdelem óta eltelt évezredek alatt testük két, egymással szoros kapcsolatban álló kontinenssé változott. Bionis az organikus életformák, elsősorban az emberiség és az emberszabású lények otthona, míg Mechonis a mechanikus egyedeké, akik előszeretettel vonulnak hadba, hogy szó szerint felfalják az élőlényeket.
Az újra és újra kiújuló konfliktus pedig a Xenoblade Chronicles főszereplőjét sem kerüli el. Shulk, a kutatói vágyakkal rendelkező, fegyvergyártásban jeleskedő fiatal a 9-es kolónia lakójaként keveredik a legújabb összecsapásba, és miután hozzájut a Mechonisok legyőzésében kulcsszerepet játszó fegyverhez, a Xenoblade-hez, egy a történet szempontjából drámai halált követően úgy dönt, elhagyja a megtépázott kolóniát, és a jövőt is megjósolni képes eszközzel a kezében nekivág egy olyan beláthatatlanul hosszú útnak, amely remélhetőleg pontot tehet az örökös háború végére.
Egy gigantikus világ
Útja során pedig jobbára a hagyományos JRPG-receptet követi, azaz adott egy fiatal, veszélyt nem ismerő főhős, egy az oldalán mindig ott sétáló közeli jó barát, később pedig egy egész focicsapatnyi, ideiglenes vagy akár végleges társ, akik egy fordulatokban bővelkedő történet során keverednek újabb és újabb kalamajkába, miközben bejárnak egy egész világot.
Azonban az, ahogy mindez a gyakorlatban zajlik, már eltér a hagyományos úttól. A Xenoblade Chronicles egyik legnagyobb ütőérve a szabadság, amely minden ponton tetten érhető. A vagy egy tucat gear- és ruhaslottal rendelkező karakterkusztomizációban, a csapat összeállításában, a karakterfejlesztés összetettségében, a szinte végtelen mennyiségű tárgyát és fegyverét befogadni képes inventory rendszerben, és abban a ténylegesen monumentális világban, amely hatalmas, teljesen szabadon bejárható, open world játékokra emlékeztető, de szekciókra osztott formban fedezhető fel. Ezen szeletek összhatás szempontjából rendkívül jól tudnak kinézni: a ténylegesen is legyalogolható terület hatalmas, a világkép pedig monumentális, mert a külső részeket mindig a nagy kék semmi veszi körül, a horizonton pedig mindig megtalálható egy monumentális hegy, egy gyönyörű kőalakzat, vagy épp valamelyik titán testének egy-egy darabja.
Offline MMO
Ezek mindegyike abszolúte kötetlenül ismerhető meg. Ugyan a sztoriküldetések lineárisan követik egymást, de ezekből kettő közé sikerült több száz, egészen irreális mennyiségű mellékküldetést beékelni. A szám viszont csalóka, a Xenoblade Chronicles MMO-ihletése itt bukik ki először, ezen feladatok ugyanis rémesen egyszerűek és önismétlők, általában vagy adott számú ellenfelet kell megölni, vagy tárgyakat keresni. És ez a kettő váltogatja egymást, így a monotonitást elsősorban a tapasztalati pontért és az esetleges ritka gearért éri meg bevállalni, a világhoz, a történethez szinte semmit sem adnak.
A Final Fantasy 12-vel piedesztálra emelt, MMO-szerű felépítés itt viszont nemcsak a felfedezés, de a játékidő zömét kitevő harcok során kerül igazán kihangsúlyozásra. A harcrendszer egyértelműen a Xenoblade Chronicles egyik legnagyobb ütőkártyája. Az összecsapások valós időben zajlanak, melyek során kötött cooldown idővel rendelkező képességek használhatók, és ezek esetében sokszor számít az, hogy az ellenfélhez képest éppen hol állunk. A repertoár folyamatosan bővül, és az ellenfelek eltérő követelményei miatt minden létező helyzetre fel kell készülni. Az éppen aktuális csapat közötti szinergia is erre alapul, a társak által használt képességek kiválóan együtt tudnak működni egymással, sőt: időnként bevethető egy olyan speciális támadás is, amellyel láncba fűzhetők az ugyanolyan archetípushoz tartozó támadások, ezzel pedig nemcsak extra sebzés, de újabb összefűzési kör nyerhető, így néha úgy is le lehet zárni egy-egy összecsapást, hogy az ellenfélnek szinte lapot sem osztanak.
Mindez persze egyáltalán nem újdonság az eredetihez képest, de a Definitive Edition célja értelemszerűen nem az, hogy egy teljesen új játékot kínáljon, hanem, hogy egy már meglévőt szedjen ráncba. Ezt pedig többféleképpen meg is próbálta, például azzal, hogy modernre cserélte a korábban elnagyoltan festő karaktermodelleket, akik végre rendes ajamozgást is kaptak, ám a látvány terén egyéb drasztikus változtatásokat nem eszközöltek, így a végeredmény kettős. Bár a szereplők tényleg jól néznek ki, de a nem éppen kidolgozott geometriájú, elnagyolt textúrákat használó terep maradt, ami különösen a barlangokban és az egyéb zárt területeken avíttas, egy rendkívül furcsa időutazást nyújtva ezzel egy két generációval ezelőtti konzolos világába. A játék méretét ismerve érthető, hogy nem cseréltek le mindent, de ez a fapados remasterelés még így is csalódás, főleg azok után, hogy a Xenoblade Chronicles 2 jó alapot szolgáltatott volna a komolyabb változtatásokhoz.
Szerencsére a lényegi tálalás és a tartalom kapcsán már pont fordított a helyzet. Ott van például a kezelőfelület, amely most már nemcsak, hogy rendesen kitölti a képernyőt, de minden eddiginél több információt közöl a túlzsúfoltság veszélye nélkül, de hasonlóan jóra sikeredett a picit modernizált irányítás és a finomra hangszerelt harcrendszer is. Ahol igazán brillírozik a remaster, az a játék befejezése utáni rész: a Definitive Edition tartalmaz egy önállóan is játszható, nagyon masszív epilógust, amely a történet lezárását követő eseményeket mutatja be.
Az, aki annak idején kihagyta korának egyik nagy klasszikusát, játszi könnyedséggel pótolhatja be, aki pedig újrázna, az még ennyi év távlatából is újdonságra találhat az epilógus révén. A Xenoblade Chronicles: Definitive Edition ennek ellenére azért nem egy egyöntetűen jó remaster: nemcsak régiesen néz ki, de sok, akkoriban még innovatívnak ható megoldása mára sztenderddé és kidolgozottabbá vált. De ne feledjük – ehhez pont olyan pionírok kellettek, mint a Xenoblade Chronicles!
