Az igazság azonban az, hogy ez a fúrás-faragási együttható bizony emberről emberre változik. Szerény személyem az alsóközép-kategóriát képviseli, így kifejezetten élvezetesnek találtam a Workshop Simulator nevet kapott játékot, ahol különböző tárgyakat volt szerencsém szétszedni, megtisztítani, szépen lefestegetni, majd összerakni. Ugye, hogy ez nem is hangzik olyan bonyolultan? Persze, és akkor jön szembe egy 168 darabos, négyszintes varródoboz-komplexum…
Szóval itt ez az egészen remek kis játék. Tényleg az, mert legnagyobb csodálkozásomra átcsapott az „ezmiez?”-ből a „na, ezt még lecsiszolom!”-ba, ami a témát tekintve nagy szó nálam. Sokszor teszteltem már ilyen rétegszimulátorokat (mint amilyen legutóbb éppen egy dínókkal dúsított virtuálfűnyíró volt), de bennük olyan hangulattal, mint amilyennel a Workshop Simulator van megfűszerezve, azért ritkán találkoztam. Először ott kerekedett el a szemem, amikor egy aranyos kis történetet kerekítettek külön a tutorial köré. Ez valahogyan olyan emberivé varázsolta már rögtön az első, tétova ismerkedésemet is, és mindez végig velem maradt a játék során.
Szóval mi vagyunk „az onoka”. A kisferi, aki a kétbalkezes, melák apjával ellentétben virtuóz módon kezeli a csavarhúzót, a flexet és minden más eszközt, amitől férfi a férfi. Ez a mélységesen magyar kép még úgy is tökéletesen átjön a játékban, hogy szemmel láthatóan valami erdős észak-amerikai területen van az a kis farmocska, ahol dolgozni fogunk. Azaz egészen pontosan a műhelyben, mely – mint azt a „Budapest”-táblán kívül jól tudják – rendes helyeken külön kis melléképületet kap. Itt is ez a helyzet, és itt is örököltük a dolgot, méghozzá a nagypapánktól (generációs ugrás: kipipálva!). Akit persze, mint minden rendes fiú unoka, rajongásig szerettünk (ezt nagyon szépen és finom visszafogottsággal mutatják meg az átvezető animációkban) és mindent tőle tanultunk. Most itt a remek alkalomarra, hogy megmutassuk: vagyunk olyan ügyesek és kitartóak, mint az Öreg!
Ehhez számos lehetőséget nyújt a Workshop Simulator, hiszen (játék)napi 1-2 beeső feladatot kell megoldani a műhely és eszközei, munkaállomásai segítségével. A rutin gyorsan beáll: a feladatot a számítógép segítségével lehet leokézni, majd kiballagunk a kapu melletti „üzenőládához”, amibe mágikus módon belepottyan ezmegaz, a méhkifüstölő kéziszerszámtól a már emlegetett emeletes varródobozig. Amikor a valami szanatóriumban üdülő nagyi ad nekünk ilyen tipikus „édesfiam, csak ezt az apróságot kellene…” típusú melót, akkor néha a kertből szeded össze az öntöttvas kukoricadarálót, néha meg a ház kandallója felett lógó lengyel ulánus szablyát szeded le és viszed át. Aztán kezdődhet a jól becsiszolódó folyamat: szétszedés (rendesen, fémtálcákra, éppen csak felcímkézés nincs), tisztítás, felületkezelés, összerakás. Az elvégzett munkákkal nem kell bíbelődni, az immár újra pompázatos külcsínt elnyert tárgyak maguktól eltűnnek, és a számítógépes levelezéssel egy kattintás csupán a munkadíjak összeszedése.
A Workshop Simulator a maga nemében egyfajta zen-buddhista tökély. Nem tudod elrontani – oké, nagyon nehéz, mondjuk, ha kromofággal esel neki egy csiszolandó fafelületnek, akkor lehet elölről kezdeni az egészet, de ez azért extrém elba… ltázás. A valós élethez képest meseszerű könnyítések vannak a játékban: a festék soha nem folyik meg, vagy szárad bele a már egyszer kinyitott dobozba. A csavarhúzó soha nem áll bele a kezedbe. A csiszolás közben nem nyeled a mikroporított lakkot. Szóval teljesen kis steril, nett műhelyke ez, és csak sikerélményed lesz benne. Azért persze egyáltalán nem hibátlan darab: én azért nem gondolnám, hogy a szappanos víz ilyen remek hatásfokkal rozsdátlanít, vagy éppen mindenre elegendő festékből a kilenc szín, és mondjuk, egy antik tűzoltófejsze nyele nem lenne szebb lecsiszolva és lelakkozva (ez hiányzik), mint barnára mázolva, ahogyan a játékban megoldható a javítás.
Ráadásul a program nevel is, méghozzá a már meglévő, ütött-kopott, de kijavítható, vagy újjávarázsolható dolgok tiszteletére és szeretetére. Nekem is van egy csomó olyan megörökölt dolgom (például a fillérekért vett vagy 100 éves kézi kávédarálóm, vagy a nagypapám asztaláról örökölt dohányzóeszcájgos dobozka, benne eredeti papírcsomagolású tűzkövek a régi öngyújtókhoz), amihez foggal-körömmel ragaszkodom. A Workshop Simulator is azt próbálja mondani: ne dobd el azt, ami régi, hanem saját munkáddal tett rendbe, és máris sokkal értékesebbnek fogod látni! És valóban igaza van.
