A naptár 1938-at ír, a nagy gazdasági világválság utóhatása még mindig érezhető: a pénzügyi rendszer tíz évvel ezelőtti összeomlása milliónyi ember sorsát pecsételte meg, munkahelyek, otthonok és sok esetben egy egész élet során felhalmozott javak váltak semmissé egyik pillanatról a másikra. Olyan méreteket öltött az elértéktelenedés, hogy az nemcsak az alsó- és a középosztályt, de a felső tízezret, annak legmódosabb tagjait is érintette. Egyszóval a kicsik és a nagyok is, világszerte minden ország minden lakója a bőrén érezte a helyzet súlyosságát, amit gyárbezárások, burjánzó hajléktalanság és éhínség kísért, így aztán nem csoda, hogy eluralkodott az általános depresszió, egy mindent beterítő, a reményt csírájában megölő kilátástalanság, ami a tönk szélére taszított emberekből a legrosszabbat hozza ki. Ebbe a borús korszakba helyezte az OSome Studio a White Night című programját, amely a válság sötét, mindent magába szippantó és áldozatait nem eresztő mélységébe ad betekintést egy, film noir és okkult elemekkel is átszőtt, roppant stílusos horrorsztori formájában.
EGYEDÜL A SÖTÉTBEN
A White Night főszereplője egy ismeretlen, névtelen bostoni fickó, aki egy átlagosnak tűnő estén, úton hazafelé balesetet szenved. Egy útszéli fának csapódik a kocsija, emberünk pedig sérülten, de még élve kászálódik ki a roncsok közül, melyet körbeölel a teljes sötétség. Közel s távol senki sincs, az agyában pedig kérdések cikáznak: hova tűnt az úton felbukkant lány, akinek láttán elrántotta a kormányt pillanatokkal a becsapódás előtt? Jól van? Meghalt? És egyáltalán hová sodorta az élet? Nincs idő azonban mindezen töprengeni, a hasító fájdalom visszarántja a jelenbe, és csak egy feladatot diktál szüntelen: segítséget kérni! Szerencsére pont a közelben áll egy nemesi kúria, egy régi, szebb időket is megélt, viktoriánus stílusban készült, tehát tipikusan a horrorfilmekbe illő emeletes épület, ami habár vészjóslóan tornyosodik az éjszakában, az egyetlen remény bajbajutott hősünk számára. Félelmeit és kétségeit félretéve elindul hát a bejárat felé, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy mi vár rá a ház átkozott falai között.
A történetből legyen ennyi elég, a játék egyik vonzereje ugyanis abban rejlik, hogy az első percektől képes megragadni a figyelmet, és nem szeretném ennek további részleteit lelőni. Lebilincselő élmény mindezek feltárása, amit az OSome Studio a vállainkra tonnás súlyként nehezedő atmoszférával álmodott meg. A sötétségbe burkolózó épületben minden egyes lépést visszatartott lélegzet kísér, a hely kisugárzása, a zörejek, neszek és a zene elegendőek ahhoz, hogy ne kelljen olcsó ijesztésekre hagyatkozniuk a fejlesztőknek a feszültség megteremtéséhez – persze akad így is pár olyan pillanat, amikor mégis a „szekrényből előugró mumus” kliséjéhez nyúlnak, de ezekből szerencsére csak kevés van. A helyszín, annak rejtélyes lakói és szörnyű múltjuk naplóbejegyzésből való megismerése viszi el a hátán a játékot, ráadásul mindezt céltalan vérengzés nélkül, csupán nagyon színes, képszerű leírásokkal, sokat sejtető fotókkal, illetve szürreális látomásokkal teszik meg az alkotók. Az egész egy feszes tempójú, időpocsékoló feladatoktól mentes történetté áll össze, ami ugyan semmilyen rekordot nem fog dönteni a hosszúság terén, de egy egészséges 6-7 órát mindenképpen kapunk, ami végig izgalmas és fordulatos, nem mellesleg pedig gyönyörűen tálalt.
FEKETÉN-FEHÉREN
A mellékelt képekből már láthatjátok, hogy a White Night teljes mértékben magáévá tette a monokróm színvilág minden sajátosságát; Frank Miller Sin Cityjének mintájára épül fel a környezet, egyszerű, ha nagyon szőrös szívű lennék, azt is mondhatnám, baltával faragott, ennek ellenére mégis karakteres modellekkel népesítve azt be – mozgás közben pedig még jobban néz ki a játék, hiszen csak ekkor láthatjuk igazi pompájában a művészek munkáját. A lámpák és gyufánk fénygömbjében táncoló árnyékok és a monoton sötétséget megtörő sziluettek élettel töltik meg a halott szobákat és folyosókat, mindez pedig az eredeti Resident Evil- vagy az Alone in the Dark-féle fix, izgalmas kompozíciókat bemutató kameraállásokban tárul elénk. Ez nemcsak színesíti a barangolást, érdekesebbé téve az alapvetően egyszerű, mindennapi helyszíneket, hanem egy jó adag bizonytalanságot is kölcsönöz, mintegy átültetve a főszereplőben ébredt és keményen dolgozó útvesztett érzést a játékosokba, hiszen az egyes, néha nagyon radikális kameraváltások után nem tudni azonnal, melyik irányba van az előre.
A fény és árnyék játéka azonban nemcsak az atmoszféra megteremtésében volt fontos eszköze a fejlesztőknek: erre alapozták a teljes játékmenetet is. A bizonytalan, nem mindig működő lámpákat leszámítva az egyetlen fényforrásunk a gyenge lánggal pislákoló gyufánk, amivel utat vághatunk magunknak a sötétségben, illetve ezzel világíthatjuk meg a sztori szempontjából érdekes bejegyzéseket, képeket és tárgyakat, de ezen túlmutatóan a fény az egyetlen védelmünk a mindent beterítő sötétséggel és az abban megbújó szellemekkel szemben. A gyufánk tartja távol az árnyakat, amik magukkal ragadnának, a villanyfény pedig elűzi a továbbjutásunkat akadályozó lényeket. Erre a dinamikára építkezve pár feladat is vár ránk – ám ez az a pont, ami a White Night legnagyobb gyengéje, ugyanis minimális kihívást kapunk. Mintha a fejlesztőknek már nem lett volna idejük vagy ötletük csavaros fejtörőket kitalálni, és csak alapvető, „hozd ide, tedd oda” feladványokra futotta, amiket egy tapasztaltabb játékosnak nem lesz gond megoldani, ha pedig valahol mégis falba ütköznénk, a főszereplő nagyon segítőkész módon egy-két mondattal igyekszik visszaterelni minket a helyes útra. A történetet övező rejtély felgöngyölítése során tehát igazából csak arra kell figyelni, hogy ne fogyjunk ki a gyufából (ezekből szerencsére a házban minden sarkon van pár), illetve ne fussunk bele az egyik bóklászó szellembe, mindkettő ugyanis azonnali újrakezdést jelent. Ez egy újabb, negatívnak nevezhető, egyeseket minden bizonnyal frusztráló játékelem: a stílus sajátosságaiból adódóan nem lehet bárhol elmenteni a játékállást, kizárólag bizonyos, jól megvilágított helyeken.
FÉNY AZ ÉJSZAKÁBAN
A White Night nem titkoltan egy régi vágású túlélőhorror, ami a stílus nagyjai által kitaposott ösvényen járva hozott egy kellemesen hátborzongató élményt a tavaszi indie-felhozatalban. Az OSome Studio ragaszkodott a választott zsáner szabályaihoz, és láthatóan nem ezek megreformálása lebegett a szemük előtt, hanem egyszerűen csak egy jó, elsősorban a történet és az atmoszféra terén jeleskedő programot akartak készíteni, ami sikerült is. Ez egy remek, múltidéző játék, ami által modern betekintést kapunk abba a korba, mikor még nem az akcióról és a zombik trancsírozásáról szólt a horror. A régi iskola követése persze magában hordozza az emlegetett, 2015-ben szokatlan, esetenként irritáló játékelemeket, de ezek tényleg csak apró, a stílus keretei között simán elfogadható negatívumok, főleg, hogy az összkép ennyire jó.
