A Ubisoft háza táján az utóbbi pár évben igencsak a háttérbe szorult a Watch Dogs-széria, és azt is elég könnyű belátni, hogy miért. Míg a franciák a legtöbb sorozatuk kapcsán rátaláltak egy betonbiztos receptre, amivel menetrendszerűen készíthetik a stabil minőségű (bár nem túl bevállalós) folytatásokat, addig a Watch Dogs hackereivel valahogy nem tudtak zöldágra vergődni. Legyen szó az első rész körül kirobbant downgrade botrányról, vagy a második rész elképesztően kínos átvezetőiről, valami mindig megakadályozta, hogy ezek a játékok igazán sikeressé válhassanak.
Mindez azonban nem szegte az alkotók kedvét, akik négy évvel a második rész után előálltak a Watch Dogs: Legionnel, egy olyan folytatással, melyben szó szerint bármelyik NPC fölött átvehetjük az irányítást. Ambiciózus koncepció, az biztos, a játék ráadásul kifejezetten jónak is érződött, mikor a megjelenés előtt kipróbálhattuk. A kérdés már csak az, hogy mi marad a kedvező első benyomásból, ha az ember huzamosabb időt tölt el a Ubisoft Toronto alkotásával?
Kijárási tilalom angol módra
A Watch Dogs: Legion története a közeljövő Londonjában játszódik, amit a kampány elején egy szörnyű terrortámadás ér. Ismeretlen tettesek bombákat robbantanak a város forgalmas pontjain, majd az egész merényletet a széria ügyeletes jófiúit magába tömörítő hacker kollektívára, a DedSecre kenik. Az állami reakció sem marad el: egyrészt villámgyorsan levadásszák a DedSec helyi embereit, másrészt pedig behívják az Albion néven futó magánhadsereget, hogy tegyen rendet a városban, amit a cég gondolkodás nélkül meg is tesz, útközben rendőrállammá alakítva egész Londont.
És itt jövünk a képbe mi. A DedSec felszámolásának egyik utolsó túlélőjeként a mi feladatunk lesz felhívni a figyelmet az Albion túlkapásaira, megvédeni a polgárokat az egyre szemtelenebb alvilági figuráktól, és természetesen azt is nekünk kell kideríteni, hogy pontosan kik állnak a Zero Day néven elhíresült terrortámadás mögött. Tekintélyes feladat ez, annyi biztos, azonban szerencsére nem egyedül nézünk szembe az egésszel: a lakosság soraiból toborozhatunk magunk mellé új hackereket, pont úgy, ahogy azt a fejlesztők előzetesen megígérték nekünk. Na jó. Majdnem pont úgy.
Mindenkiben ott lapul egy forradalmár
Az új karakterek besorozása alapvetően egy pofonegyszerű feladat, amit már a kampány elejétől kezdve bármikor végre tudunk hajtani. Amikor sétálunk az utcán, ugyanúgy profilozhatjuk a járókelőket, mint a korábbi Watch Dogs-játékokban, ezúttal azonban, ha valakinek megtetszenek a képességei, odamehetünk hozzá és megpróbálhatjuk beszervezni. Előfordulhat persze, hogy az illető nem komálja a DedSecet (ez főleg a rendőrökre és az Albion embereire jellemző), ilyenkor először meg kell oldanunk egy kisebb problémáját, és csak ezután kezdődhet a tárgyalás.
A legtöbb új ember megszerzéséhez egy-egy mellékküldetést kell teljesítenünk, és itt igazából el is jutottunk az egész rendszer leggyengébb pontjáig. Hamar rá fogunk ugyanis jönni, hogy a Watch Dogs: Legion csak pár sablont használ fel ezeknek a mellékküldetéseknek a megalkotásához, így újra és újra ugyanazokba az épületekbe fogunk behatolni, hogy végrehajtsuk nagyjából ugyanazokat a feladatokat, ez pedig hosszabb távon inkább érződik munkának, semmint szórakozásnak.
A különféle karakterek beszervezése azonban így is erősen ajánlott, ugyanis az eltérő háttérrel rendelkező arcok valóban eltérő játékmenetet tesznek lehetővé. A rendőr például simán besétálhat a Metropolitan Police Service szigorúan őrzött épületeibe, a bérgyilkos röhögve veszi fel a harcot a többszörös túlerővel, ami bármelyik másik ügynökünket fél pillanat alatt kicsinálná, az utcaseprő pedig akármikor be tud olvadni a tömegbe, hiszen kinek jutna eszébe pont a kukásokat gyanúsítani azzal, hogy valójában profi hackerek?
Épp ezért, monoton mellékküldetések ide vagy oda, a toborzós rendszer beemelése így is nagyon jót tett a Watch Dogs: Legionnek. Egyrészt mélyebb lett tőle a játékmenet, hiszen nem mindegy, hogy melyik küldetéshez melyik karaktert választjuk, másrészt pedig a játék is kicsit markánsabbnak, egyedibbnek érződik attól, hogy szó szerint bármelyik NPC felett átvehetjük az irányítást, már persze, ha sikerült besorozni az illetőt. Egyedül az a kár, hogy a Watch Dogs: Legion más aspektusai nem tartogatnak ehhez hasonló kellemes meglepetéseket.
Press Q to hack
A Watch Dogs: Legion játékmenete ugyanis a toborzást leszámítva nagyjából ugyanolyan, mint az előző két részben is volt. A legtöbb járművet, drónt és egyéb apróságot egyetlen gombnyomással meg tudjuk piszkálni, a bonyolultabb rendszereknél pedig visszaköszön az elődökből ismerős „csőforgatós” minijáték. Fontos viszont megjegyezni, hogy ezúttal már mintha nagyobb távolságból is feltörhetnénk a kamerákat, illetve a pókdrónunk is mobilisabb a Watch Dogs 2 jumperénél, így nagyobb szabadságot élvezhetünk egy-egy célpont becserkészésekor, ami mindenképp pozitívum.
A játékban a hackelésen túl szerephez jut néha a lövöldözés és a vezetés is, ezek azonban ugyanolyan egyszerűnek érződnek, mint az előző két részben. Igazából sem a fegyverek, sem a járművek fizikája nem nevezhető rossznak, de az emlékezetestől is távol áll mindkettő, arról nem is beszélve, hogy a tűzharcoknál azért kiütközik ellenfeleink mesterséges intelligenciájának hiánya. Általában vagy egyetlen fedezék mögött kuporognak, vagy a Ghost Recon: Breakpoint zsoldosaitól ellesett technikával rohannak előre, szinte könyörögve egy (vagy páncélozott arcok esetén több) fejlövésért.
Hangulatos disztópia
A Watch Dogs: Legion alapjai tehát nem sokat változtak az előző két részhez képest, ahol viszont azonnal tapasztalni fogjuk a javulást, az a játék hangulata. Korábban „csak” a háttérben meghúzódó tech cégekkel kellett szembeszállnunk, így nem éreztük a saját bőrünkön a helyzet komolyságát, ezúttal azonban már jóval durvább a szituáció. Amikor azt látjuk, hogy az Albion emberei minden utcasarkon és ellenörzőponton vegzálnak valakit, akkor egyből átérezhető minden akciónk tétje és a rendszer elleni lázadás szükségessége is.
Illetve azt is muszáj megjegyezni, hogy maga London nagyon hangulatos helyszín, főleg a régebbi, lepusztult és neonfényben úszó negyedeivel. Amikor például egy lopott szerverekkel teletömött furgonnal száguldunk a Piccadilly Circus felé az éjszaka sötétjében, miközben a hangszórókból bömböl a Prodigy, akkor azért lehet érezni, hogy London jóval karakteresebb helyszín lett, mint Chicago vagy San Francisco valaha is volt.
Az átütő siker kapujában
A fenti mondat pedig igazából az egész játékot is leírja. A Watch Dogs: Legion egyértelműen jobbnak érződik, mint két elődje, azonban, ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor el kell ismerni, hogy nem igazán volt magasan az a léc, amit ehhez át kellett ugrania. Az, hogy bárkit besorozhatunk a csapatunkba, egy eléggé ötletes és egyedi megoldás, ami ráadásul a játékmenetre is kihat, azonban a monoton mellékküldetések alaposan belerontanak az összképbe, ezt leszámítva pedig a program többi aspektusa nem igazán változott az első két részhez képest. Így akik a korábbi Watch Dogs-játékokat szerették, azok jó eséllyel a Legionben sem csalódnak, akiknek viszont eddig nem jött be a Ubisoft hackeres szériája, azok jó eséllyel most sem fogják megkedvelni.
