Nem rajongok a kompetitív multijátékokért, a CS-t, a Call of Dutykat vagy a PUBG-t is csak bottal piszkálom, inkább a Diablo- és a Left 4 Dead-féle összefogás híve vagyok. Ez utóbbiakba rengeteg időt öltem, és a L4D-ek remek megoldásai (például az MI által nyakunkba zúdított élőhalott hordák) különösen addiktívvá tették a kooperatív mókát. A Valve sikerjátékaiból csak egy valami hiányzott: a jól kidolgozott fejlődésrendszer. Ezt adta meg nekünk 2015-ben a Fatshark amúgy arcátlan Left 4 Dead-klónja, a Warhammer: End Times – Vermintide, melyet Böjti tesztjében bár méltatott, de meg is dorgálta azt kisebb-nagyobb hibái miatt. A nemrég megjelent második rész, a Vermintide 2 szűk három évvel a nagy nehezen gatyába rázott első felvonás után kicsit korainak tűnik, de azért kínál néhány csalogató újdonságot a veteránoknak is.
A Káosz jele
A Fatshark ezúttal is a Games Workshop kiváló Warhammer-univerzumához hűen alkotta meg a XVII. századi Európát idéző sötét fantáziavilágot, mely a kicsit túlreprezentált Warhammer 40000 mellett a Mordheim, a Total War: Warhammer-sorozat és a Vermintide jóvoltából immár több műfajban is képviselteti magát. FPS-nézetből pedig még inkább monumentálisak a gyönyörű, romba dőlt későreneszánsz városok, a zöld Warpfire által bevilágított patkánylyukak, és igen félelmetesek a Káosz vérrel, csonkolt testekkel és belekkel beborított kazamatái és szentélyei. A Vermintide 2 tehát audiovizuális szempontból elődjéhez hasonlóan elsőrangú, ám a sztori ezúttal is csak ürügy a koponyatörő összecsapásokra. Az előző epizódban Übersreik patkányhordák által elárasztott városát kellett kipucolnunk öt hőssel, most szintén velük fogjuk meghiúsítani a Skittergate nevű portál helyreállítását és megnyitását Helmgart városa környékén, miközben javában zajlik az apokalipszis. A „mockosz kisz Skavenek”, illetve vezetőjük, Rasknitt mellett ezúttal bizony a Káosszal is számolnunk kell: a vikingszerű, vérszomjas a Bödvarr Ribspreader vezette Rotblood sereg összefog a patkányokkal, hogy ne csigatempóban következzen be a Birodalom totális pusztulása. Az időközben csapdába esett hősöket Markus Kruber, a zsoldos szabadítja ki, és a régi ismerősök (a fanatikus Viktor, a kicsi, de nagyon erős Bardin, a szó szerint tüzes Sienna és a villámkezű Kerillian) ezúttal a The Keep nevű, főhadiszállásként funkcionáló területre veszik be magukat. Innen fogunk útnak indulni a három fejezetbe szétszórt 13, egymásra épülő pálya valamelyikére. A Warhammer kegyetlen világához méltó módon az első szinteken még könnyű fokozaton is vért izzadunk, ám ha már elértük a 7-8-as szintet, gyorsan nehézségi szintet kell váltani, mert főleg egy páncélozott hőssel kb. istenmódban leszünk.
A grandiózus pályák változatosságára nem lehet panasz, a küldetések viszont nagyjából arra épülnek, hogy valamit aktiválnunk kell, le kell rombolnunk vagy el kell kísérnünk a célponthoz, és ha ez sikerült, menekülhetünk. A menekülés persze soha nem unalmas, hiszen ha elbukunk, akkor cseszhetjük a sok tapasztalati pontot és az értékesebb ládákat (XP-t és cuccot amúgy vereség esetén is kapunk, csak jóval kevesebbet, illetve silányabbat). Azonban nagy probléma, hogy az első 5-6 küldetés után a készítők nem tudnak újat mutatni, és az utolsó pályán a Skittergate elpusztítása is csak azért izgalmasabb, mert folyamatosan kapjuk a nyakunkba a hordákat. A főellenfél-küzdelmek sem sikerültek túlzottan katartikusra, az utolsó küldetésben két-három korábban látott boss variációjával küzdünk meg. Ettől persze sokadszorra is rendkívüli élmény az özönlő Skavenek, Káoszharcosok és a speciális ellenfelek (a talpig páncélba öltözött Káoszlovag, a Left 4 Dead Tankját idéző Skaven Ogre, a L4D Hunterére emlékeztető sunyi orvgyilkos stb.) elkeseredett kaszabolása.
Csak a háború ad neked erőt
Pozitívum, hogy bár a játékmeneten alapvetően nem, a fejlődésrendszeren szerencsére változtatott a Fatshark. Először is az öt hős tulajdonképpen tizenöt karaktert takar, mivel mindenkinek van három-három, bizonyos szinteken megnyíló fejlődési iránya, így akár minden hősből faraghatunk távolról sorozó, fürge lövészt, vagy talpig páncélba bújtatott darálógépet. Mindegyik specializációjának van külön talentfája is, ahol passzív képességek aktiválásával még inkább testreszabhatjuk hőseinket. Egy nagy baj van ezzel az egésszel: mivel már alacsonyabb nehézségi fokozaton is kevés a lőszer, így a játék logikája miatt minden karakterrel a kard vagy balta előrántására kényszerülünk. Nem kell különösebben ecsetelni, hogy míg a pajzsos Bardin esetében ez nem olyan nagy baj, a lőfegyver-specialista Viktornál vagy a tűzmágus Siennánál már annál inkább az lehet (nekik kevesebb is az életerejük).
Az első rész sokat kritizált eleme volt a zsákmányrendszer, melyet szerencsére a Vermintide 2-ben átalakítottak. Azaz elfelejthetjük a dobókockázást, jóllehet, ennek ára (már, ha ez zavar valakit), hogy a Call of Duty: WWII-ből vagy az Overwatchból ismerős lootbox-rendszer köszön vissza a Fatshark játékában. Vagyis a sikeres küldetések után annak fényében, hogy mennyi lootot és rejtett tárgyat gyűjtöttünk össze az adott pályán, kapunk egy dobozt, amit ha kinyitunk az adott hőssel, neki megfelelő cuccokat kapunk. A cuccok minősége pedig függ attól is, milyen erősek, fejlettek vagyunk. Tapasztalatom szerint, ha Quick Playben játszunk (vagyis véletlenszerűen rak össze idegenekkel a program) vagy Heroic Deedeket (nehezített feladatok) vállalunk el, még ütősebb fegyvereket vagy fegyversémákat kapunk, melyekből a Keepben, a kovácsműhelyben még jobb dolgokat hozhatunk létre. Habár kaptam jó nagy trágyadarabokat is, a rendszer mégis alapvetően jól működik, és azért már nem annyira szerencsejátékszerű, mint az előző részben volt.
„A Birodalomért! Hoppá, az már elbukott.”
A Vermintide 2 küldetései lehetnének változatosabbak, de maguk a pályák pofásak, a karakterfejlesztés és a lootrendszer motiváló, a csaták pedig a gyenge bossokkal együtt is élvezetesek. És az első részhez hasonlóan a második epizód sem azért okoz rossz szájízt, mert Left 4 Dead-klón. Sajnos akár elődje, a Vermintide 2 is problémás technikai szempontból. Klasszikus bugokkal elvétve találkoztam, ám játékosok sokasága hőbörög jogosan a dedikált szerverek hiánya miatt. Így ha az adott meccs gazdája (host) lelép, mondjuk, a küldetés vége előtt, akkor kidobtunk az ablakon 20-40 percet az életünkből. Ezt a problémát igyekeznek megoldani a fejlesztők a migrációval (ha eltűnik a host, a program gyorsan mást jelöl ki gazdának), de tény, hogy jelenleg ez a legidegesítőbb hibája vagy hiányossága a Vermintide 2-nek. Persze lehet játszani és fejlődni botokkal is, akik egyébként nem is annyira buták, mint a Left 4 Deadekben, de azért ők inkább gyakorlásra, a pályák megismerésére, bemelegítésre valók. Aggódni azért nem kell, mert a teszt írása közben is kijött egy javítás. Ám jelenleg azok teszik jól, akik barátaikkal együtt veszik meg a Warhammer: Vermintide 2-t, és bizalmasaikkal vállvetve küzdenek a Skavenekkel, a Káosszal és az apokalipszissel.
