Egy próbakörön már túlvagyunk a Warhammer 40.000: Boltgun (innentől csak Boltgun) kapcsán, ha esetleg lemaradtál volna róla, ezen a linken elolvashatod a tapasztalatokat – melyek lényegében nem sokat változtak. Inkább „csak” bővültek, ahogyan maga a játék is kinyílt: a próbaverzió három pályájának kihívása és arzenálja gyakorlatilag csupán töredéke volt annak, amit a teljes játék kínál. Viszont ez a sztorira már csak nyomokban igaz, mert a Boltgun története még Warhammer 40.000 átlagirodalmára jellemző léptékben mérve sem kifejezetten bonyolult, vagy mélyenszántó. Ennek megfelelően gyakorlatilag csak a pályák közötti töltőképernyőn kapunk egy-egy bekezdést arról, hogy ki és mi munkálkodhat Graia Kohóvilágának felszíne alatt, miként özönlik el Tzeentch és Nurgle ivadékai a bolygót.
Testvér, hozd a Boltert!
A démon-, kultista-, és Eretnek Astartes harcosok áradatával szemben egy nem túl sikeres landolást követően egymagunk állunk két öklünkkel és egy szál lánckarddal, egy Veterán Sternguardot megszemélyesítve. De nem kell megijedni, videojátékról lévén szó abnormális mennyiségű fegyverrel szerelkezünk fel a játék három epizódja során, a Bolter, Shotgun, Plazma, és a roppant beszédes elnevezésű Vengeance Launcher mellett az egzotikusabb Melta és Volkite fegyvereket is forgathatjuk, látványos hatékonysággal. És szinte tetszés szerint, mert a pályákon annyi lőszert találunk elszórva, hogy kis túlzással élve bármikor, bármit bevethetünk az ellenünk támadókkal szemben. No persze arzenálunk javát az első fejezet után találhatjuk csak meg, ahol már indokolttá válik a brutálisabb darabok jelenléte is a ellenfelek számossága és szívóssága okán.
A magát „boomer shooter” (istenem, de utálom ezt a kifejezést) néven emlegető Boltgun a hagyományos kulcskeresgélős játékmenetet ötvözi egy-egy újabb ötlettel. Javarészt folyosókon harcolva haladunk előre, ám olykor ránkzáródnak az ajtók és egy nagyobb összecsapásra is sor kerül, mikor ki kell purgálni az összes ránkszakadó ocsmányságot. Nem akarom magam fényezni (így kezdődik minden mondat, amiben fényezni akarja magát az ember), mert nem tartom magam született őstehetségnek az FPS-ek terén, de a Boltgun még a legmagasabb, Exterminatus nehézségi szinten is csak a komolyabb arénákban okozott fejfájást, ahol már nagyobb démonok is a nyakamba pottyantak. És még ezen a nehézségi szinten sem gond a lőszerellátás, bár tény, hogy az imént emlegetett arénák végére azért megcsappan a készlet. Persze nem árt figyelni, az ellenfelek pedig tudnak meglepetéseket okozni, főleg létszámukból adódóan. Egyszóval örömlövöldözésre és power fantasyra érdemes számítani inkább, semmint kőkemény kihívásra. Ami nem feltétlenül baj, csak azért jegyzem meg, mert nem biztos, hogy a hardkór játékosok igényeit kielégíti a Boltgun.
Kezeit csonkolom
A negyvenedik évezred sötét és vérmocskos világát a tetszés és igény szerinti mértékben pixelesíthető grafika is képes megidézni: szakadnak a végtagok és hektoliterszám fröcsög a vér. A pályák java néhány rövidebb szakasztól eltekintve nem túl emlékezetes, ami viszont mégis, az garantáltan beég az ember agyába, mint a démoni palota vagy a liftezés a kanyon fölött. De összességében gyakorlatilag csak a túlhasznált koponya-motívumok, valamint jellegzetes ipari- és gótikus jegyeket ötvöző épületelemek árulják el, hogy melyik univerzumban járunk. De ezt betudhatjuk az alacsony poligonszámnak, melyekkel a Boltgun a régivágású lövöldék technikai korlátait igyekszik imitálni.
Ha amennyire csak lehet, annyira magam mögött hagyom a Warhammer-rajongó énem, akkor azt kell mondjam, hogy a Boltgun ugyan nem reformálja meg a műfajt, de legalább egy közepesen szórakoztató, mechanikai szempontból jól összerakott játék lett. Rajongóként viszont már azt mondom, hogy aki kedveli a sötét, távoli jövőképet ábrázoló univerzumot, annak nem hiányozhat a gyűjteményéből a Boltgun, melynek témája annyira adja magát, hogy rejtély, eddig miért nem jutott eszébe senkinek.
