Nem képviselte a magas művészetet a Postal-sorozat vagy a Goat Simulator sem, azonban mindegyik ilyen jellegű játék tökéletes arra, hogy kieresszük a gőzt, amikor elegünk van a főnökből vagy az ostoba emberekből. Van az ilyen perverz játékokban valami szórakoztató, és talán szociális szelepfunkcióval is bírnak. Hogy a lengyel MrCiastkunak mi lehetett a célja a Wanking Simulatorral, az rejtély még annak ellenére is, hogy a sajtóanyagban és a játék felvezető szövegében is fogadkozik, hogy ez egy szatíra, és nem kívánja bántani az LMBTQ-közösség tagjait, nem utolsó sorban még véletlenül sem akar öncélúan obszcén lenni. Tekintve, hogy mágikus erőnket majdnem pucér főhősünk, Winston Gay „farkának húzogatásával” (vagy legalábbis a maszturbáció imitálásával) tölthetjük fel, és javarészt transzvesztita karaktereket rúgunk fel a világűrbe vagy égetünk el tömegesen, ezt nehéz elhinni MrCiastkunak. Ám ti higgyétek el, hogy amennyire ez megbotránkoztatónak tűnik, valójában annyira nem az, mivel a Wanking Simulator inkább a tömeggyilkosos Hatredhez hasonlítható: nagyobb a füstje, mint a lángja, avagy elég bátortalan ahhoz képest, amilyen az alapkoncepciója és a marketingje.
A Wanking Simulatornek több játékmódja is van: a sztorimód, az őrült kihívásokat tartalmazó Challenge mód, a platformelemekkel sokkoló Parkour, a római gladiátorjátékokat sajátosan átértelmező Arena mód és a homokozó, azaz a Sandbox mód, amelyben tényleg bármit csinálhatunk. Tennivaló tehát van bőven, bár kétlem, hogy ha a sztorin 4-5 óra alatt végigrombolunk, lesz kedvünk a kihívásokra és a sandboxra. A történet ugyanis rendkívül fárasztó. Mármint abban az értelemben, hogy nyilvánvalóan abszurd, csak erőltetett, agyzsibbasztó módon. Pedig lenne benne potenciál, mert kiindulási alapja erősen társadalomkritikus. A Gay Bayben élő zabhegyező Winston leginkább egyvalamihez ért: a maszturbációhoz, de azt mesteri szinten űzi. Ezt nehezményezik a bigott szomszédok, főleg, hogy elég hangosan csinálja, így felnyomják a rendőrségen. Mivel a korrupt polgármesternek szüksége is lenne az ingatlanra, ezért jól jön a feljelentés. Majdnem Ádám-kosztümben kilakoltatják hősünket, és nem marad más számára, csak transzvesztita nagybátyja segítsége, és saját „varázsszerszáma”. Neki is kezd tehát a bosszúhadjáratnak, amit senki sem úsz meg szárazon!
Fúj, nem úgy! Jó, persze van egy képességünk, melynek segítségével valamit áldozatainkra spriccelünk, akik ettől összeesnek, de a Wanking Simulator alapvetően „kiverés helyett egy nagy átverés”. A maszturbációnak itt semmiféle szexuális tartalma nincs, azaz aki arra számít, hogy majd ebben a játékban éli ki titkos perverz vágyait, az csalódni fog. Winstonon végig ott a boxeralsó, abba soha nem nyúl be, még akkor sem, amikor a rejszolást imitálja. Az is csak arra való, hogy töltsük vele a manánkat, ami szuperképességeink alapja. Hogy honnan vannak ezek a képességek, arra a játék homályos magyarázatot ad (a Fap Goddal, azaz a recskázás istenével van összefüggésben). Amúgy a Gay Bayben szétszórt kereskedőktől szerezhetjük be ezeket a szétrúgott, felgyújtott, „arcon vert” járókelőkből és rendőrökből eső pénzért. Ezek között olyan elborult és hasznosabb dolgok is szerepelnek, mint a tornádó, a mindenkit megtámadó póni megidézése vagy az életerő-feltöltés.
A Mana mellett van egy Cumshot nevű mutató is, amely akkor töltődik, ha a Caps Lockkal bekapcsolt rejszolás közben a célkereszttel rámutatunk egy élő vagy halott emberre (ja, amúgy a rend kedvéért: a Wanking Simulator egy FPS). Ezt „kisütve” szintén valamilyen erősebb támadást vethetünk be, így például ha valakit lespriccelünk, azonnal meghal, vagy egy hatalmasat robbanthatunk, amitől a környező emberek a levegőbe repülnek. És ha ez még nem lenne elég, különböző segítőtársakat is kiválaszthatunk magunk mellé: egy robbanó Bibliával operáló lelkészt, nagybátyánk hozzánk hasonlóan perverz, légi csapásokat intéző félpucér haverját, bagettokat lövöldöző mutánsokat vagy egy közveszélyes űrlényt. Végül, de nem utolsó sorban füves cigikkel és alkoholos italokkal aktiválhatunk ideiglenes bónuszokat, na, meg néhány közelharci eszközt (ásó, balta, machete), lőfegyvert (sörétes és lángszóró), gránátot, molotov koktélt és robbanó transzvesztitákat is magunkhoz vehetünk.
Szóval a Wanking Simulator alapmechanizmusa ki van találva, csak az egész nagyjából 10-20 perc játék után unalomba fullad a rengeteg küldetés és képesség / fegyver ellenére. Elintéztem pár buta járókelőt, akiknek semmilyen vicces beszólásuk vagy reakciójuk nincs a sikoltáson és ordításon kívül, így nem is nagyon volt kedvem aprítani őket, csak ha egy feladat miatt muszáj volt. A Postal 2 pont azért lett kultjáték, mert az ottani kisváros lakói még direkt cukkoltak is minket, és volt motivációnk szembe hugyozni vagy agyonverni őket. A Wanking Simulatorban totál érdektelen még a tenyérbemászó polgármester is, mert semmilyen személyisége nincs. És míg a Postal 2-ben a különböző bizarr halálok (például a lepisilés után okádó rendőr fejét leütöttük egy ásóval, ami hányadékot és vért lövellő labdaként pattogott) miatt érdemes volt ámokfutni, addig ebben a lengyel randalírozós játékban mindenki egyféleképpen hal meg, és nemcsak spermával, de vérrel sem nagyon találkozunk benne. Talán egyetlen igazán megbotránkoztató része van a játéknak: a transzvesztita ellenségek. Kigyúrt, szoknyás férfiak és beazonosíthatatlan nemű, feminin terroristák törnek az életünkre, és hiába queerek a társaink is, Winston Cumshot-csíkja hiába töltődik egy férfikarakterre ránézve is, a Wanking Simulator akarva-akaratlan kifejezetten ösztönöz arra, hogy az LMBTQ-karaktereket öljük halomra. Persze ha ez nem csapná ki a biztosítékot, majd a koronavírus-járvány alkalmából érkező, Wankhan című DLC ki fogja, hiszen ez kifejezetten a járványpánikot fogja igen ízléstelen módon kifigurázni.
Hogy erre a polgárpukkasztásért teperő játékra hamar ráunjunk, arról a pályák is gondoskodnak. Pontosabban Gay Bay a fő pálya, és emellett vannak kisebb kiruccanások egy rendőrőrsre, a világűrbe és egy másik dimenzióba. Ezek érthető módon kicsik, de Gay Bay sem túl nagy, ráadásul a sandbox mód is erre épül, emellett illúzióromboló láthatatlan falak határolják. Mivel szuperképességünk a hangsebességű futás, így egyik végéből a másikba pár másodperc alatt át lehet jutni, és bár vannak mellékküldetések (például lehet kosarazni vagy nagybátyánk autójával versenyezni), ezek is csak néhány percre dobják fel a lapos játékmenetet. Egy-két épületbe persze bemehetünk, és a Unity motor fizikai rendszere gondoskodik arról, hogy a bútorokat szétrúghassuk, de ez a játékelem is igen gyorsan kifullad, hiába kapunk pontot a rombolásért. Egyszerűen nincs értelme ezeket csinálni az NPC-k említett passzivitása és ostobasága miatt. De ez így van a valóságban is, nem? Ha nincs közönségünk, nem érdemes Jackass-módra bevásárlókocsival végigsuhanni a főtéren vagy meztelenül megfürödni egy szökőkútban.
Ha már a fizikánál tartottunk, érdemes megemlíteni, hogy a grafika szódával elmegy. Tulajdonképpen illik ehhez a szatirikus hangvételű játékhoz, de szépnek vagy stílusosnak semmiképp sem nevezhetjük. A karakterek kicsit sem változatosak, és aki arra vágyott, hogy majd dögös nőkre ránthatja rá a Wanking Simulatorben, az is csalódni fog, mert a lefantáziátlanabb nő- és férfifigurákat sikerült megalkotni, akikről még véletlenül sem jut eszünkbe semmilyen pajzán dolog. Persze legalább a játékmenetet befolyásoló programhibák nem nagyon vannak, bár így is sikerült belefutnom rögtön a második nagyobb küldetésben egy bugba: mivel nincs rendesen megcsinálva a fegyverek lecserélésének mechanizmusa, így hiába nyomkodtam az E betűt, hogy felvegyem a lángszórót, a program nem engedte. Így újból neki kellett futnom, ezúttal úgy, hogy a puszta öklömön kívül nem volt nálam semmi. Ilyen módon már sikerült, de ez annyira amatőr tervezési hiba, amit még 2000-ben sem néztünk volna el. Ja, és az alap, hogy a rongybabaként vergődő hullák átlógnak a tereptárgyakon, de a plafonból kikandikáló lábak látványa legalább vicces, és illik a beteg hangulathoz.
Amúgy a játék sok mindenben idézi a 2000-es éveket. Például nem tudom, milyen indíttatásból, de nincs mentés, így ha elhalálozunk (ez elég gyorsan megy még a legkönnyebb fokozaton is, ha egyszerre 10 zsaru rohan ránk – márpedig ilyen gyakran előfordul), kezdhetjük elölről az adott pályát. Ami azért is idegesítő, mert egyszerűen nem annyira érdekesek vagy szórakoztatók a feladatok, hogy bármelyiket is szívesen újrajátszanánk. Első nekifutásra még mosolyogtam azon, hogy hőlégballonból kellett spermabombákat szórni, vagy azon, hogy LSD-t szívva bagettembereket kellett lecsapnom, de amikor egy figyelmetlenség és elhalálozás miatt ezeket újra kellett kezdenem, már inkább csak bosszankodtam.
Természetesen nagyon necces lett volna egy „szexuális ragadozó-szimulátort” készíteni, ilyesmit már távolítottak el a Steamről, és az emberi szörnyeteg Harvey Weinstein pere után kiváltképp meggondolja a normálisabbja, hogy akár még csak játékból is letámadna-e virtuális karaktereket. Azonban maszturbálásról készíteni egy teljesen aszexuális játékot olyan, mint fagyizóként csak tölcsért árulni. Jó, jó, elég beteg a koncepció így is, de a Wanking Simulator nagyon hamar kifullad, és egy takaréklángon pislákoló akciójátékká silányul, ami nagyon erőlködik azért, hogy az álszent politikusok vagy a Jack Thompson-féle hipokraták célpontjává váljon, így felkapott legyen, de akár a Hatredet, úgy ezt is el fogjuk felejteni nem sokkal a megjelenése után. Fejlesztőjének mindenesetre azt tanácsoljuk, rá se rántson, majd csinál valami jobbat! Már, ha lesz ötlete. Én legalábbis naivan hiszem, hogy MrCiastkunak nem ennyire szegényes a fantáziája.
