A metroidvania definíciója (vagy eleve a metroidvania, mint zsáner) talán nem mindenki számára egyértelmű, ezért úgy gondoltam, tegyük rendbe ezt a dolgot, mielőtt nekiugrunk a Vernal Edge ismertetésének. A játékstílusok elnevezése általában eléggé árulkodó, ebben az esetben azonban két alapmű címének összeolvasztásából kaptuk a metroidvania szócskát, ez a két klasszikus pedig nem más, mint a NES-re megjelent Metroid, és a szintén a Nintendo kis szürke masináján debütált Castlevania. Természetesen nem a nevek összeolvasásának remek csengése, sokkal inkább a játékmenetük egyezése volt az alapkoncepció. Aki esetleg egyiket sem ismerné, annak legyen elég annyi, hogy kétdimenziós akció-platformerekről van szó, melyekben játszóterünket bizonyos képességek, tárgyak, vagy valamiféle tudás megszerzése után barangolhatjuk be teljesen. Fontos továbbá, hogy ezen dolgok begyűjtésének általában van egy meghatározott sorrendje, amely garantálja a továbbjutást.
A Vernal Edge tökéletesen megfelel a fent leírtaknak, azonban a készítők maradtak az „akció-platformer” bélyegnél, amit elmondásuk szerint megszórtak némi metroidvania-fűszerrel, az egészet pedig egy manapság trendi, nyílt világba csomagolták. Ezt a mixtúrát úgy tessék elképzelni a gyakorlatban, hogy a fejlesztők azért rendre hozzák a zsánerspecifikus dolgokat, csak közben egyáltalán nem fogják a kezünket – olyannyira nem, hogy rögtön a játék elején szélnek is eresztenek minket, minden komolyabb támpont nélkül. Ez valószínűleg sokaknak el is fogja venni a kedvét a felfedezéstől, és inkább valami jóval lineárisabb élménybe kezdenek bele. Ne értsetek félre, nincs a Vernal Edge-dzsel semmi baj, sőt egészen jól mulattam a tesztidőszak alatt, azonban némi útmutatást, vagy egy hint rendszert nem ártott volna beizzítani.
A program története szerint Haricot királyságában járunk, ahol egy napon rejtélyes, vagy inkább mágikus módon a „városok” kiszakadtak a földből, és az égbe repültek, hogy a lakók ott lebegve tengessék a mindennapjaikat. Főhősnőnk egy Vernal névre hallgató hölgyemény, aki bosszútól fűtve kutat eltűnt apja után. Motivációja ugyan nem teljesen tiszta, célja azonban konkrét: válaszokat akar, valamint elégtételt szeretne venni a felszívódott szülőn. Ebben a nem éppen vidám felütésben akadunk egy kiborgra, Chervilre, aki bár hatalmas tudással rendelkezik, memóriája sajnos hiányos, így nem igazán tudja, mi történt vele. A hősnő apjához viszont neki is lenne néhány keresetlen szava, így afféle beszélő lexikonként segíti az utazást. Chervile jelenléte kimondottan kellemes, szeretem, ha egy ilyen játékban kiegészítő karaktert alkalmaznak a készítők, a rengeteg backtracking miatt ugyanis hamar unalmassá válhat a körítés. Egy folyamatosan jelenlévő partner viszont, aki mindenhez hozzá tud (és hozzá is fog) szólni, üde színfoltot jelent az események sodrában.
Személy szerint kedvelem a metroidvania játékokat, de az imént is említett visszafele haladás túlzott alkalmazása gyakran ki szokta borítani a bilit, a Vernal Edge viszont ötletesen, a földtől elszakadt lebegő szigetekre helyezi a felfedezhető „pályákat”, melyek között léghajónkkal tudunk utazni. Ez a kis kizökkentés ad egy kellemes felüdülést, ami némileg csökkenti a folyamatos visszamászkálásból eredő monotonitást (vagy épp frusztrációt). A szigetek felfedezése során tudunk szert tenni a továbbjutást elősegítő tárgyakra, képességekre, de arra azért készüljön fel mindenki, hogy ezek helyzetéről semmilyen egyértelmű útmutatás nem kapunk, így kemény és fáradtságos munkával (vagy egy végigjátszással) fogjuk tudni begyűjteni őket. Én örültem volna valamilyen szamárvezetőnek, de az elszántabb játékosoknak valószínűleg ezzel sem lesz gondja.
Az elmaradhatatlan harc
A készítők a Kickstarter-kampány során többször is említették a Devil May Cry-ra hajazó harcrendszert, és szerencsére nem a levegőbe beszéltek, ugyanis egy kellemesen komplex, már-már addiktív megoldást sikerült megalkotniuk. Az ellenfeleket lenyomhatjuk sima vagy feltöltött támadással, de akadnak speciális fajták is, melyeket megvásárolhatunk, sőt akár a pályákon elszórva is rájuk lelhetünk. Ami a legjobb, hogy a támadásokat mindig kedvünkre, vagy az adott szituációra alkalmazva variálhatjuk, így garantáltan legyőzhetünk bármit, ami az utunkba kerül. A legviccesebb az egészben, hogy amolyan rekreációs játékosként én általában nem keresek hatalmas kihívásokat a programokban, és jól elvagyok könnyebb fokozaton is, ebben a kalandban viszont megvéreztem a torkomat, és makacsul kitartottam a normál nehézségi szint mellett, pedig a Vernal Edge azért irdatlan módon be tud keményíteni. Viszont, ha kellően odafigyelve és taktikázva használjuk erőforrásainkat, a siker garantáltan nem marad el, és minden apró győzelem tovább hajt a megkezdett úton.
Technikailag teljesen rendben van a játék, kellemes pixelart látványvilág tárul a szemünk elé, és fülbemászó dallamok csendülnek fel. A tesztre kapott Xbox-os változat hibátlanul futott Series X-en, és bár ettől a kategóriájú játéktól azért ez elvárható, manapság nagyobb stúdióknak sem feltétlen sikerül megugrani a lécet. A Vernal Edge tehát összességben nem reformálja meg a műfajt, viszont remekül ötvöz már bevált formulákat, hogy egy olyan élményt szállítson le, ami elől nagyon nehéz felállni. Ugyan lehetne egy kicsivel könnyebb, de azért így is remek szórakozást nyújthat, ha az ember ráérez az ízére.
