Mi a közös az ortodox zsidókban és az MMORPG-fejlesztőkben? Egyiküknél sem 2007-et mutat a naptár! Előbbiek 5767-et írnak, utóbbiak 3-at; méghozzá World of Warcraft után 3-at. A Blizzard remekműve új időszámítást indított az online RPG-k világában: azt a kort, amikor a konkurens játékok fejlesztői nem azon töprengenek, milyen is legyen a játékuk, hanem azon, hogy miben legyen más, mint a WoW, mivel próbálják a Warcraft világából átcsábítani a játékosokat a sajátjukba. Vannak, akik népszerű háttérvilágokat licencelnek (Age of Conan, Lord of the Rings Online), mások extrém játékmechanizmusokkal és környezettel próbálkoznak (Aion, Huxley, All Points Bulletin)… és van egy csapat, amely csak annyit mondott: a mi játékunk annyiban lesz más, mint a WoW, hogy jobb lesz. Ez a bizonyos játék a Vanguard, ami öt hosszú évnyi fejlesztés után most végre megérkezett. (Jegyezzük meg, hogy a „megérkezett” kifejezést használtam az „elkészült” helyett!)
Monumentális kaland
Hogy milyen a Vanguard? Egy szóval: hatalmas. Már az installálásnál megmutatkoznak a megalománia jelei: a játék szerényen 17 giga (!) helyet kér a gépünkön, ahol minden patcheléssel, visszaellenőrzéssel, szinkronizálással együtt vagy másfél óra alatt helyezkedik el. A karakterválasztásnál már-már fuldoklunk a bőség zavarában: 19 játszható faj, 15 választható kaszt – mire kitapasztaljuk, mi az, ami igazán passzol az ízlésünkhöz, tán kijön a Vanguard 2 is. Telon világa óriási, hónapokba fog telni, mire nagyjából bejárjuk az egészet – ez ott üt vissza, hogy szerverenként aránylag kevés játékos oszlik szét a roppant területen, így nem könnyű csapatot szervezni a nehezebb küldetésekre. Ráadásul az egyes fajok képviselői a világ más-más szegletéből indulnak, jó időbe telik, mire egy együtt induló baráti társaság karakterei végre össze tudnak jönni.
A grafika az EverQuest 2 (vagy hogy közelebbit említsünk, az Oblivion) „realista fantasy” stílusát követi, minden csillog-villog (bár enyhe műanyag hatás árad az egész látványvilágból), de valahogy az egész olyan lelketlen, fantáziátlan. A zene viszont határozottan kellemes, markáns vonásokkal adja át az adott hely atmoszféráját Ca’ial Brael elf énekétől Khal arabos dallamaiig.
A Vanguard napos oldala
Ha valamin meglátszik az ötévnyi fejlesztés, az a játék harcrendszere. Az alap a szokásos: ingyenes alaptámadás, plusz speciális képességek manába kerülő használata – viszont ezek a speciális képességek valami hihetetlenül jól vannak kitalálva! Rengeteg az olyan varázslat és képesség, amivel az ellenfél viselkedésére kell reagálnunk (megszakítások, hatások visszaverése, elkerülése), az olyan, ami csak valami extra körülmény hatására válik elérhetővé (pl. sikeres hárítás utáni gyors ellencsapás), illetve az egymás hatását erősítő kombókká, a Final Fantasy XI-re emlékeztető láncokká összeálló effekt. Mindez a harcot izgalmassá, változatossá, taktikussá, és rendkívül élvezetessé teszi. A sokféle karakter kellőképpen különbözik egymástól, egyedi játékmechanizmusokkal bír (a bárdok a saját készítésű harci énekeikkel mindenki kedvencei jelenleg) de azért rájuk lehet húzni a szokásos MMO-sablonokat a defenzív „tanktól” a gyógyítókig, a közelharcosoktól az idéző-támogató kasztokig.
A harcművészet mellett elmélyülhetünk különféle békés szakmák művelésében is: gyárthatunk ruhákat, páncélokat, fegyvereket, de akár házat (klán-főhadiszállás, saját bolt stb.) vagy hajót is építhetünk. A „craftolás” kellemesen összetett – már-már Star Wars Galaxies szintű –, és egyfajta mini logikai játékként jelenik meg, amiben a rendelkezésre álló pontjainkat a munkafolyamat egyes fázisaira költhetjük el, növelve a kész cucc minőségét, csökkentve a hiba esélyét, vagy az elkészülés idejét. Talán ráférne a dologra egy kis frissítés, ugyanis jelenleg pokoli nehéz, és nagy befektetéssel jár a legegyszerűbb tárgy legyártása is – bár ez pont illeszkedik a játék „minél nehezebben adjuk, annál édesebb a siker íze” filozófiájába.
A játék talán legnagyobb újdonsága a diplomácia rendszere. Ez egy olyan képzettség, ami minden karakter rendelkezésére áll, és tulajdonképpen nem más, mint egyfajta egyszerű gyűjtögetős kártyajáték, amivel az NPC-kkel történő beszélgetést modellezi a játék (ha még emlékszik valaki rá: a Republicban volt anno ilyesmi). A megnyert partikkal nő a képzettségünk, így jutunk új lapokhoz, és így oldhatunk meg küldetéseket, fedezhetjük fel a játék háttérsztoriját, és szerezhetünk magunknak diplomáciai előnyöket a különféle népeknél. Nem rossz ötlet, de hosszú távon a kártyásdi elég unalmassá válik sajnos.
A kezelés egyszerű, kézre álló, a kezelőfelület letisztult, könnyen átlátható – igaz, ez jórészt annak köszönhető, hogy a fejlesztők szinte egy az egyben átvették az egészet a WoW-ból, az utolsó hotkeyig minden az ott megszokott formájában és helyén köszön vissza. Megint csak a harcban találunk remek újdonságokat: például két célpontot jelölhetünk ki magunknak: egy offenzívet (a szörny, amit csépelünk), és egy defenzívet (egy csapattárs, akit alkalomadtán gyógyítunk, vagy a segítségére sietünk, ha rosszul áll a szénája).
Hard-kór
A Vanguardot sokáig úgy harangozták be, mint az igazi, kőkemény MMORPG-veteránok játékát, ahol csak a legjobbaknak terem babér, és aminek nem célja a kezdők, a „noobok” megszólítása. Persze egy idő után a marketingesek észbekaptak, és próbálták tompítani az élét ennek az üzenetnek, hogy ne riasszák el a tömegeket a játéktól, de a gyakorlat azt mutatja, azért volt valami a dologban. „Kocajátékosnak” itt nem terem babér, nincs könnyű sikerélmény, és minden hibát könyörtelenül büntet a játék. Ha elhalálozunk, nem csak szimplán vissza kell futnunk a testünkért, de tapasztalati pont veszteséget is elkönyvelhetünk – ráadásul, ha egy másik játékos nyírt ki, ő zsebre teheti a nálunk levő pénz kb. 10%-át! Márpedig ilyen gyakran előfordulhat, hiszen instance-ok (vagyis olyan helyek, amiket személyre szabva nekünk generál le a program, és oda csak a mi csapatunk mehet be) nincsenek, bárhol összefuthatunk akár barátságos, akár ellenséges játékosokkal. Előbbire szükségünk is lesz, ugyanis kb. a tizedik szinttől (a maximális elérhető szint jelenleg 50, a fejlődés lassú és kínkeserves) gyakorlatilag lehetetlen szólóban kalandozni, olyan szinten nehezednek a küldetéseink.
A küldetések, harcok egyébként technikailag remekül kivitelezettek, van bennük kihívás, taktikai lehetőség bőven – a csomagolás, a hangulat, a világ kidolgozottsága, a háttérsztori viszont szinte nulla. Ölj meg tizet az X szörnyből, hozz húszat az Y tárgyból… Különösen éles a kontraszt a Burning Crusade változatos, fantáziadús, és a Warcraft-mitológiát építgető küldetéssorozatai mellett.
Befejezetlen szimfónia
A bevezetőben már célozgattam arra, hogy a játék finoman szólva nem 100%-osan kész állapotban került a boltokba. Persze egy MMORPG sosincs igazán „kész”, mindig változik, folyamatosan fejlődik, csiszolódik – ez a műfaj egyik nagy vonzereje is. A Vanguard viszont olyan formában jelent meg, amit jobb helyeken bétatesztre sem mernek kiadni. Grafikus hibák, össze-vissza ugráló framerate, lag, spontán fagyások, nem működő játékmechanizmusok, végrehajthatatlan küldetések, eltűnő ellenfelek, beragadó karakterek, és milliárdnyi apró bug; érdemes ránézni a játék hivatalos fórumára, ami gyakorlatilag egy hatalmas hibajelentés-halom, másról nem is igazán zajlik rajta beszélgetés. A fejlesztők becsületére legyen mondva, rettenetes tűzoltómunkával foltozzák a játékot, szinte naponta jönnek az izmosabbnál izmosabb patchek – de ez így akkor is teljesen értelmetlen. Ha már úgyis lekésték a nagy rivális Burning Crusade megjelenését, miért nem tudtak még pár hónapot dolgozni a fejlesztők, és a Vanguardban rejlő lehetőségekhez méltó állapotban kihozni akkor, amikor a most még lelkesen WoW-ozó tömegek esetleg kicsit beleunnak Outlandbe...?
A gépigény mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Tagadhatatlan, hogy a játék jól néz ki, és technikailag mindent tud (kivéve mondjuk az antialiasingot, amit ugyan be lehet kapcsolni, de semmi nem történik – egy újabb bizonyíték a béta állapotú kiadásra); na de milyen áron?! Nem túlzás egy kicsit, hogy olyan gépen is butítani kell a grafikát a játszható sebességhez, amin a Crysis simán fut…?
A dilemma
A Vanguardban minden megvan, ami egy jó kis hardcore MMORPG-hez kell. Összetett játékmechanizmusok, taktikus harcrendszer, rengeteg kihívás és felfedeznivaló, az újszerű diplomácia, a csapatmunkára ösztönző játékmenet, a szakmák… A hangulat kicsit sántít ugyan, a háttérsztori, a világ kidolgozottsága lapos – de ez végül is egyéni ízlés kérdése. A fő gond az, hogy ez a játék még nincs kész: jelen formájában több bosszúságot okoz a játékosnak, mint amennyi élményt ad. Négy-öt hónap múlva, mire kiforrja magát, kinövi a gyermekbetegségeit, érdemes lesz visszatérni hozzá – de a World of Warcraft trónját akkor sem fogja megingatni. Talán majd a Warhammer Online…
Monumentális kaland
Hogy milyen a Vanguard? Egy szóval: hatalmas. Már az installálásnál megmutatkoznak a megalománia jelei: a játék szerényen 17 giga (!) helyet kér a gépünkön, ahol minden patcheléssel, visszaellenőrzéssel, szinkronizálással együtt vagy másfél óra alatt helyezkedik el. A karakterválasztásnál már-már fuldoklunk a bőség zavarában: 19 játszható faj, 15 választható kaszt – mire kitapasztaljuk, mi az, ami igazán passzol az ízlésünkhöz, tán kijön a Vanguard 2 is. Telon világa óriási, hónapokba fog telni, mire nagyjából bejárjuk az egészet – ez ott üt vissza, hogy szerverenként aránylag kevés játékos oszlik szét a roppant területen, így nem könnyű csapatot szervezni a nehezebb küldetésekre. Ráadásul az egyes fajok képviselői a világ más-más szegletéből indulnak, jó időbe telik, mire egy együtt induló baráti társaság karakterei végre össze tudnak jönni.
A grafika az EverQuest 2 (vagy hogy közelebbit említsünk, az Oblivion) „realista fantasy” stílusát követi, minden csillog-villog (bár enyhe műanyag hatás árad az egész látványvilágból), de valahogy az egész olyan lelketlen, fantáziátlan. A zene viszont határozottan kellemes, markáns vonásokkal adja át az adott hely atmoszféráját Ca’ial Brael elf énekétől Khal arabos dallamaiig.
A Vanguard napos oldala
Ha valamin meglátszik az ötévnyi fejlesztés, az a játék harcrendszere. Az alap a szokásos: ingyenes alaptámadás, plusz speciális képességek manába kerülő használata – viszont ezek a speciális képességek valami hihetetlenül jól vannak kitalálva! Rengeteg az olyan varázslat és képesség, amivel az ellenfél viselkedésére kell reagálnunk (megszakítások, hatások visszaverése, elkerülése), az olyan, ami csak valami extra körülmény hatására válik elérhetővé (pl. sikeres hárítás utáni gyors ellencsapás), illetve az egymás hatását erősítő kombókká, a Final Fantasy XI-re emlékeztető láncokká összeálló effekt. Mindez a harcot izgalmassá, változatossá, taktikussá, és rendkívül élvezetessé teszi. A sokféle karakter kellőképpen különbözik egymástól, egyedi játékmechanizmusokkal bír (a bárdok a saját készítésű harci énekeikkel mindenki kedvencei jelenleg) de azért rájuk lehet húzni a szokásos MMO-sablonokat a defenzív „tanktól” a gyógyítókig, a közelharcosoktól az idéző-támogató kasztokig.
A harcművészet mellett elmélyülhetünk különféle békés szakmák művelésében is: gyárthatunk ruhákat, páncélokat, fegyvereket, de akár házat (klán-főhadiszállás, saját bolt stb.) vagy hajót is építhetünk. A „craftolás” kellemesen összetett – már-már Star Wars Galaxies szintű –, és egyfajta mini logikai játékként jelenik meg, amiben a rendelkezésre álló pontjainkat a munkafolyamat egyes fázisaira költhetjük el, növelve a kész cucc minőségét, csökkentve a hiba esélyét, vagy az elkészülés idejét. Talán ráférne a dologra egy kis frissítés, ugyanis jelenleg pokoli nehéz, és nagy befektetéssel jár a legegyszerűbb tárgy legyártása is – bár ez pont illeszkedik a játék „minél nehezebben adjuk, annál édesebb a siker íze” filozófiájába.
A játék talán legnagyobb újdonsága a diplomácia rendszere. Ez egy olyan képzettség, ami minden karakter rendelkezésére áll, és tulajdonképpen nem más, mint egyfajta egyszerű gyűjtögetős kártyajáték, amivel az NPC-kkel történő beszélgetést modellezi a játék (ha még emlékszik valaki rá: a Republicban volt anno ilyesmi). A megnyert partikkal nő a képzettségünk, így jutunk új lapokhoz, és így oldhatunk meg küldetéseket, fedezhetjük fel a játék háttérsztoriját, és szerezhetünk magunknak diplomáciai előnyöket a különféle népeknél. Nem rossz ötlet, de hosszú távon a kártyásdi elég unalmassá válik sajnos.
A kezelés egyszerű, kézre álló, a kezelőfelület letisztult, könnyen átlátható – igaz, ez jórészt annak köszönhető, hogy a fejlesztők szinte egy az egyben átvették az egészet a WoW-ból, az utolsó hotkeyig minden az ott megszokott formájában és helyén köszön vissza. Megint csak a harcban találunk remek újdonságokat: például két célpontot jelölhetünk ki magunknak: egy offenzívet (a szörny, amit csépelünk), és egy defenzívet (egy csapattárs, akit alkalomadtán gyógyítunk, vagy a segítségére sietünk, ha rosszul áll a szénája).
Hard-kór
A Vanguardot sokáig úgy harangozták be, mint az igazi, kőkemény MMORPG-veteránok játékát, ahol csak a legjobbaknak terem babér, és aminek nem célja a kezdők, a „noobok” megszólítása. Persze egy idő után a marketingesek észbekaptak, és próbálták tompítani az élét ennek az üzenetnek, hogy ne riasszák el a tömegeket a játéktól, de a gyakorlat azt mutatja, azért volt valami a dologban. „Kocajátékosnak” itt nem terem babér, nincs könnyű sikerélmény, és minden hibát könyörtelenül büntet a játék. Ha elhalálozunk, nem csak szimplán vissza kell futnunk a testünkért, de tapasztalati pont veszteséget is elkönyvelhetünk – ráadásul, ha egy másik játékos nyírt ki, ő zsebre teheti a nálunk levő pénz kb. 10%-át! Márpedig ilyen gyakran előfordulhat, hiszen instance-ok (vagyis olyan helyek, amiket személyre szabva nekünk generál le a program, és oda csak a mi csapatunk mehet be) nincsenek, bárhol összefuthatunk akár barátságos, akár ellenséges játékosokkal. Előbbire szükségünk is lesz, ugyanis kb. a tizedik szinttől (a maximális elérhető szint jelenleg 50, a fejlődés lassú és kínkeserves) gyakorlatilag lehetetlen szólóban kalandozni, olyan szinten nehezednek a küldetéseink.
A küldetések, harcok egyébként technikailag remekül kivitelezettek, van bennük kihívás, taktikai lehetőség bőven – a csomagolás, a hangulat, a világ kidolgozottsága, a háttérsztori viszont szinte nulla. Ölj meg tizet az X szörnyből, hozz húszat az Y tárgyból… Különösen éles a kontraszt a Burning Crusade változatos, fantáziadús, és a Warcraft-mitológiát építgető küldetéssorozatai mellett.
Befejezetlen szimfónia
A bevezetőben már célozgattam arra, hogy a játék finoman szólva nem 100%-osan kész állapotban került a boltokba. Persze egy MMORPG sosincs igazán „kész”, mindig változik, folyamatosan fejlődik, csiszolódik – ez a műfaj egyik nagy vonzereje is. A Vanguard viszont olyan formában jelent meg, amit jobb helyeken bétatesztre sem mernek kiadni. Grafikus hibák, össze-vissza ugráló framerate, lag, spontán fagyások, nem működő játékmechanizmusok, végrehajthatatlan küldetések, eltűnő ellenfelek, beragadó karakterek, és milliárdnyi apró bug; érdemes ránézni a játék hivatalos fórumára, ami gyakorlatilag egy hatalmas hibajelentés-halom, másról nem is igazán zajlik rajta beszélgetés. A fejlesztők becsületére legyen mondva, rettenetes tűzoltómunkával foltozzák a játékot, szinte naponta jönnek az izmosabbnál izmosabb patchek – de ez így akkor is teljesen értelmetlen. Ha már úgyis lekésték a nagy rivális Burning Crusade megjelenését, miért nem tudtak még pár hónapot dolgozni a fejlesztők, és a Vanguardban rejlő lehetőségekhez méltó állapotban kihozni akkor, amikor a most még lelkesen WoW-ozó tömegek esetleg kicsit beleunnak Outlandbe...?
A gépigény mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Tagadhatatlan, hogy a játék jól néz ki, és technikailag mindent tud (kivéve mondjuk az antialiasingot, amit ugyan be lehet kapcsolni, de semmi nem történik – egy újabb bizonyíték a béta állapotú kiadásra); na de milyen áron?! Nem túlzás egy kicsit, hogy olyan gépen is butítani kell a grafikát a játszható sebességhez, amin a Crysis simán fut…?
A dilemma
A Vanguardban minden megvan, ami egy jó kis hardcore MMORPG-hez kell. Összetett játékmechanizmusok, taktikus harcrendszer, rengeteg kihívás és felfedeznivaló, az újszerű diplomácia, a csapatmunkára ösztönző játékmenet, a szakmák… A hangulat kicsit sántít ugyan, a háttérsztori, a világ kidolgozottsága lapos – de ez végül is egyéni ízlés kérdése. A fő gond az, hogy ez a játék még nincs kész: jelen formájában több bosszúságot okoz a játékosnak, mint amennyi élményt ad. Négy-öt hónap múlva, mire kiforrja magát, kinövi a gyermekbetegségeit, érdemes lesz visszatérni hozzá – de a World of Warcraft trónját akkor sem fogja megingatni. Talán majd a Warhammer Online…
