FÖLD ALATTI KALAND
Az Undertale ugyanis egy pofátlanul jó játék lett. Egy olyan szerepjátékról beszélünk, mely nem hasonlít egyik másik szerepjátékra sem. Illetve… Nem, igazából egy olyan szerepjátékról beszélünk, melynek bár részletei esetleg ismerősek lehetnek máshonnan, összességében mégis egy teljesen egyedi, semmi másra nem hasonlító eleggyé állnak össze. Kinézetében például első ránézésre fel lehet fedezni a MOTHER széria hatását, erősen pixeles, leegyszerűsített látványvilág, mely mégis egészen bájos, képes képi humor átadására. Nem fogok hazudni, valóban kell egy adag jószándék és kíváncsiság ahhoz, hogy túllépjünk az egyszerű kinézeten, de higgyétek el, ha valahol, hát itt megéri!
Az Undertale ugyanis sztori és játékmenet tekintetében bitang erős. A játék története egyszerűen indul, hősünk egy hegy mélyébe zuhan, ahol kiderül, hogy igazak a mondák, valóban szörnyek élnek a föld alatt, azonban nem a szokásos ogre / troll típusúak, hanem olyanok, akik egész jól működő, bár teljesen őrült társadalmat szerveztek maguknak. Van saját kocsmájuk, városuk, tévéműsoruk, celebjeik, és igazából jó részük egyáltalán nem akar az életünkre törni. Mi viszont ki akarunk innen jutni, elindulunk hát a királyhoz, útközben pedig totál fura fazonokat (és kutyákat!) ismerünk meg. Az Undertale története az esetek többségében pillekönnyű, mókás, aranyos, vicces, teli van nem túl erős popkulturális utalással. Azonban ne számítsunk végig felhőtlen vígjátékra, a felszín alatt egy komoly tragédiát ismerhetünk meg, az utolsó percekben pedig nagyot csavar a játék mindenen, amit megismertünk, vagy amiről a korábbi szerepjátékok alapján azt hittük, hogy tudjuk, micsoda. És nem utolsó sorban kiderül, hogy az 5-7 órás kaland nem feltétlen jelenti a játék végét, az Undertale ugyanis akkor nyílik ki igazán, ha legalább kétszer-háromszor nekifutunk.
BARÁTKOZZ, NE HÁBORÚZZ!
Nem hiányozhatnak a szerepjátékok olyan megszokott elemei sem, mint a harc és a (nagyon egyszerű) karakterfejlődés, azonban itt is van egy komoly csavar: az Undertale végigjátszható úgy, hogy egyetlen ellenfelet sem ölünk meg, egészen az utolsó pillanatig az első szinten maradunk. Harcolni persze így is kell, azonban a csaták közben, ha ügyesek vagyunk és a megfelelő opciókat választjuk, akkor lehetőségünk van ellenfeleinket megijeszteni, megbarátkozni velük, vagy olyan helyzetbe sodorni őket, hogy egész egyszerűen nem akarják a harcot folytatni. Kicsit ismerős lehet ez a Shin Megami Tensei-ből, de itt egy jó adag humorral van az egész nyakon öntve: van például olyan ellenfél, akivel versenyt kell feszítenünk egészen addig, míg ő „kifeszíti” magát a csatából. Maga a csata egyébként is különleges, támadásaink, de főleg ellenfeleink támadásai különálló kis ügyességi játékok, a komolyabb főnökök pedig külön zenét és akár tíz-tizenöt perces, komoly mintákból álló csatákba rángathatnak. Kétségkívül ezek a játék csúcspontjai, mikor kellett például úgy harcolnod egy gyilkos robottal, hogy közben azt a tévé közvetíti, és oda kell figyelni a nézettségi mutatókra?
Minden szép és jó tehát? Alapvetően igen, nem véletlen, hogy annyian beleszerettek ebbe a játékba, hiszen egy kíméletlen profizmussal összerakott, hangulatos, mókás és néha szívbemarkoló kalandot kapunk. Talán van benne egy-két poén, amit Toby kicsit hajlamos túltolni, de minden más annyira jól működik, hogy még ezen is túltudok lépni. Az Undertale egy nagyon különleges, nagyon jó játék lett, olyan, ami nem hiányozhat egyetlen magára valamit is adó játékos könyvtárából.
Úgy gondolom, hogy aki videojátékokkal játszik, azt előbb-utóbb megkörnyékezi a játékfejlesztés ötlete, majdnem mindenkiben ott van egy idea, egy történet, melyet el szeretne mesélni. Vannak, akikben örökre ott is marad, vannak, akik tesznek egy-két próbakört valamilyen segédeszköz használatával, és vannak, akikből így vagy úgy, de kibújik ez a mese. Ez történt Toby Fox esetében is, bár őt végeredményben „kötelezte” erre az a 2400 támogató, akik Kickstarteren a kért ötezer dollár tízszeresét összeadták, hogy elkészülhessen az Undertale. És milyen jól tették!
