Nagy szavak és nagy tervek… 4 éve már, hogy a Life is Strange és a Remember Me mögött álló stúdió egy tapasztaltabb fejlesztőkből álló csapatot szeparált el, akik nekiláttak a Twin Mirror fejlesztésének. A játék eredetileg úgy lett beharangozva, mint komoly döntésekkel teli kalandjáték, ami a dualitásra helyezi a hangsúlyt, méghozzá Twin Peaks-es stílusban, hangulattal. Aztán komoly csend következett, hogy az idén nyáron újra felbukkanó program még mindig ne mutasson magából sokkal többet, mint amit korábban sejtetett, majd ismét eltűnt néhány hónapra, hogy a karácsonyi időszakra végre minden nagyobb csinnadratta nélkül essen be. Bizony, nem kavarta fel maga körül a piacot, nem volt nagy hype, lényegében napokkal a megjelenés előtt még az sem volt biztos, hogy most akkor lesz Twin Mirror vagy sem, olyan szinten csendben volt mindenki. Ez pedig, akármennyire pozitívan állunk a témához, soha nem jelent jót.
Otthon, édes otthon
Sam visszatér a kisvárosba, ahonnan évekkel korábban se szó, se beszéd, szépen meglógott, ezzel menekülve múltja elől, amibe egy rosszul sikerült leánykérés, ezzel együtt egy zátonyra futott kapcsolat, valamint némi botrány is belerondított. Utóbbi a helyi bányához köthető, aminek működését újságíróként lehetetlenítette el, ezzel értelemszerűen nem kevés haragost szerezve. Mindez azonban lényegtelen, mikor legjobb barátja halálhíre eljut hozzá, így kelletlenül ugyan, de csak megindul az ismerős helyszínre, hogy lerója tiszteletét.
Aztán érkezése után persze nemcsak az emlékek rohanják meg, de a kellemetlen események is, amelyek több irányból érkeznek. A helyiek természetesen nem felejtették el, újságírói tevékenysége miatt pedig nem mindenki örül a megjelenésének, avagy nincs teljesen biztonságban az élete. Az talán kellemetlenebb, hogy elhunyt barátjának gyermeke a számonkérés mellett egy elsőre elképesztőnek tűnő teóriával áll elő: édesapja nem baleset áldozata, hanem meggyilkolták. Hogy ki és miért, azt persze Samnek kellene kiderítenie. És ez még mindig nem a jéghegy csúcsa: Sam ugyanis már az első, kicsit elfajuló éjszaka után úgy ébred, hogy nem emlékszik semmire, inge azonban véres, egyik ismerőse pedig vérbe fagyva fekszik a helyi újság szerkesztőségében, amivel egyből első számú gyanusítottá válhat. És azt mondtam már, hogy Samhez folyamatosan beszél egy titokzatos alteregó, akit mások nem látnak? Vagy hogy be tud lépni egy Mind Palace nevű helyre, ahol emlékeket és bizonyítékokat kapcsolhat össze? No, innen már érezni, hova fut ki a játék.
Soul Suspect, Sherlock módra
Szerencsétlen Murdered: Soul Suspect, a generáció egyik legnagyobb bukása és csődje lett, ami olyan szempontból érthetetlen, hogy a játékban voltak jó ötletek, emellett hibái ellenére sem volt menthetetlen próbálkozás. Nos, ennek és a Sherlock-játékoknak a mechanikáit sikerült ebbe a sztoriorientált, sokszor erősen sétaszimulátor-jellegű kalandjátékba szuszakolni, amiben nincs más feladatunk, mint kicsit mászkálni, mindent megvizsgálni, néha fejtörőket megoldani, ha pedig eljön az ideje, összekötni a lehetőségeket és felmerülő pontokat, hogy kikristályosodjon a kép.
Igen, pontosan annyira összetett produkcióról van szó, mint első hallásra tűnik, nem is véletlen, hogy nagyjából 6 óra alatt gond nélkül a végére érhetünk, közben pedig nem sok igazi kihívással találkozhatunk. Annyira nem, hogy bár valóban következménye van annak, hogy döntünk, de elsőre sikerült a jó befejezést elérni: egyfelől egyértelmű volt, mi vezet a pozitív lezáráshoz, mik a jó megoldások, másfelől pedig alapból azokat választottam volna. Kihívás és nehézség tehát nincs, ahogy igazi meglepetések sem nagyon akadnak, inkább csak egy önismereti tréningen vehetünk részt, egy kis nyomozás és némi kettősség társaságában, amihez “jobbik” felünk asszisztál. Aki misztikumra vágyna, az már most lapozzon, mert meglehetősen földhözragadt történettel állunk szemben.
Amivel amúgy még nem is lenne baj, mert a nyomozgatós kalandozás és felfedezés nem rossz, csak éppen tényleg nagyon egyértelmű és picit súlytalan minden, amit a következetlen megoldások sem segítenek. Kezdjük ott, hogy a Twin Mirror a huzavona ellenére (vagy éppen pont azért) nem szép, inkább átlagos. Vannak jobb pillanatok, egy-egy karakter közelebbről egészen részletes, de átlagban nem esik le az ember álla, az biztos. Ehhez képest nagyon zárt minden helyszín, így az utca is, ahol kábé 5-7 háznyi területet nézhetünk át, utána automatikusan visszafordít minket a rendszer, ez pedig a külső területeken még zavaróbb. Amikor például a baleseti helyszínt kutatjuk át, lefelé tartva két lépés után fordulunk vissza, ami teljesen logikátlan, pláne annak tükrében, hogy felfelé mennyire szabadon közlekedhetünk, ami alapból viszont eszembe nem jutna, ha előbbi esetben rögtön lezárják előttem a lehetőségeket. Aztán van menekülős szegmens, ami felesleges és bizarr is a kötött és pontatlan irányítással. De mindegy is, nem ez volt életem legfájdalmasabb videójátékos pillanata, csak valahogy ez is erősíti azt az érzetet, hogy ez a koncepció elég átgondolatlan volt.
Pedig amúgy nem rossz a Twin Mirror. Még jelenlegi formájában sem kellemetlen, inkább csak sokszor olyan semmilyen a végeredmény, ami fájó, hiszen a műfajban több is van, ahogy azt már mások is megmutatták, egyben a lehetséges hibákat is prezentálva, hogy abba a fejlesztők már ne fussanak bele. Nem rossz, egy leárazás során érdemes bepróbálkozni vele, ha valaki a narratíva-orientált játékokat szereti, viszont mindenki tartsa észben, hogy egy viszonylag rövid és nem éppen tökéletes kalandról van szó.
