Ha a SimCity szimulátorosabb lenne, minden épület lerakása előtt konzultálni kellene a helyiekkel, a terveket át kéne tolni a városháza zónázási részlegén, a gazdaság fellendítésére tett félresikerült kísérletekért pedig televíziós interjúkban, aztán izzasztókamrákra emlékeztető lakógyűléseken kellene felelni. Az, hogy a politika miért nem szerepel egy teljes egészében politikai témájú játékban, maradjon a Maxis problémája – az egy kontinenssel odébb tevékenykedő, bulgáriai Haemimont Games viszont ötödik alkalommal mutatja meg, milyen a városatya élete, ha trópusi szigetre született, és nem felel senkinek, hiszen diktátor. Hogy szeretett, kedves vezér-e, vagy véreskezű mészáros, nos, az már csak és kizárólag rajtad múlik!
BANÁNBÓL KÖZTÁRSASÁG
A számozott folytatások egyik nagy csapdáját a bolgárok eddig nem tudták elkerülni: a sorozat történetében általában minden második rész finomhangolásra kárhoztatott, és csak a rá következő epizód hozott drasztikus változásokat. Így volt ez a motort teljes egészében lecserélő Tropico 3, majd a játékmenetet szinte tökéletesítő, de sokat nem változó Tropico 4 esetében is, így az ötödik húzásnál már joggal várhattuk, hogyha nem is forradalmit, de azért valami újat látunk. És többé-kevésbé nem is kellett csalódnunk.
A Tropico 5 ennek ellenére persze továbbra is ugyanolyan játék, mint elődei: vérbeli, szimulátornak azért csak nehezen nevezhető stratégia, ahol neked, egy újonnan alakult szigetország vezetőjének kell a semmiből felépítened egy városka méretű országot, kiaknázva a helyi erőforrásokat, és idővel a helyieket – itt ugyanis teljhatalmú uralkodóként parancsolgathatsz. Kezdetben ugyan csak kormányzó vagy, és az utasításokat több száz kilométerről, a brit királynőtől kapod, ám ha sikerül megerősítened a gazdaságodat, feltöltened a kincstáradat, és seregbe toborozni néped egy részét, akkor idővel kinyilváníthatod a függetlenségedet, hogy onnantól már egyedüli vezetőként boldogulj a kihívások tengerében. Az elszakadás feladata ugyan nehéznek tűnhet, de valójában ez a játék első és egyben legkönnyebb teendője. Az igazi nehézségek csak ezután érkeznek, hiszen a birodalomból már nem ömlik a pénz a kincstáradba, és a külső fenyegetésektől sem véd meg senki – sem a kolonizálás után, sem évszázadokkal később.
VÖRÖS HATALOM
Az évszázadok, mint jelző azért is fontos, mert a Tropico 5 végre nem egyetlen korszakban játszódik, hanem különböző érák bevezetésével kalauzol végig a banánköztársaságok legfontosabb időszakain, a 19. századtól kezdve a világháborúkon és a vasfüggöny leeresztésén át egészen napjainkig. A szakaszokra való bontás kifejezetten jó ütemet kölcsönöz a Tropicónak, hiszen mindig az adott korszak dönt az elérhető lehetőségekről, fokozatosan adagolva a szabadságot, míg tényleg teljes egészében te döntheted el, hogy mikor és mit akarsz csinálni. Igaz, ez így nem teljesen pontos, hiszen a függetlenség nem egyenlő a kötetlenséggel, itt ugyanis felelni kell a népnek. Ha a plebs elégedetlen, feltűnnek a lázadók, akik fegyverrel próbálnak eltávolítani a színről; idővel elkezdenek zargatni a rivális diktátorok, továbbá a nagyhatalmak vezetői, így az amerikaiak, a szovjetek, majd a modern korban már a kínaiak, az európaiak és az arabok is a körmödre nézhetnek, vagy ha jóban vagy velük, akár segíthetnek is.
A Tropico 5 ezért sokkal inkább szól a politikáról, mint a sorozat bármelyik korábbi része. Mindig lesz valaki, aki elégedetlen, minden választásnál megizzadsz (feltéve, ha akarsz ilyet tartani, hiszen diktátorként egyáltalán nem kötelező), a lázadók még akkor is feltűnhetnek, mikor látszólag mindenki boldog, így sohasem érezheted magad biztonságban, sem politikai, sem gazdasági téren.
A kincstár feltöltése és a pénz helyes beosztása könyörtelenül nehéz dolog. Sokkal gyorsabban fordul át mínuszba az egyenleged, mint pozitívba, ami azért problémás, mert ha nincs pénz, nincs miből építkezni, és előbb-utóbb az ürességtől kongó államkincstár megállítja az ország, rosszabb esetben pedig a szíved működését. Hogy lehet akkor pénzt termelni? Terjeszkedéssel és termékekkel! A termőföldek bevetésével zöldségeket, gyümölcsöket állíthatsz elő, amikből etetheted a néped, vagy gyárakat felhúzva exportálhatod a portékádat; a bányák ugyanerre alkalmasak, csak ott a véges mennyiségű nyersanyagkészletet forgatod át pénzbe. Hogy hova és milyen épületet pakolsz le, az függ az éghajlattól, és persze a fejedben lévő képtől: ha nem akarsz a palotád tövében disznófarmot látni (hiába jók a környezeti viszonyok), akkor távolabbra is tolhatod, de muszáj előre tervezned, mert minden összefügg mindennel. A gyárak szennyezik a környezetet, ami rontja az életviszonyt, ami növeli az elégedetlenséget, ez csökkenti a biztonságot, és így tovább. Bár ez alapján úgy tűnhet, a Tropico 5 inkább grand strategy, mint sima stratégia, ez azért nincs így. Bár a játék tényleg rengeteg tényezőt figyelembe vesz, mérföldekkel könnyebb átlátni és elrendezni az egészet, mint az Europa Universalis- vagy a Crusader Kings-sorozatban. Hiába irányítasz egy országot, ha az alig nagyobb, mint a korai SimCity-epizódok városai.
Szerencsére a beépíthető terület még így is hatalmas (különösen a teljesen szabad scenario-módban), köröket ver a legutóbbi SimCityre, a mesterséges intelligencia mégsem tud rendesen boldogulni a térképen. A Tropico-sorozat bizonyos hibákat részről részre görget maga előtt, és ide tartozik az MI is: a munkások nagyon nehezen találják meg az építkezési területeket, a farmok és a gyárak működése néha megmagyarázhatatlan okból leáll, továbbra sem lehet könnyedén kideríteni, hogy mi a problémák forrása, a csapnivaló, közvetlenül egyáltalán nem irányítható harcok pedig még mindig annyira hektikusak és kidolgozatlanok, mint korábban. Ráadásul anomáliákból sincs hiány: 70-80%-os népszerűségnél is kitörhetnek zavargások, szerveződhetnek tüntetések, a teljes egészében kiirtott lázadók is fel tudnak támadni a hamvaikból, és az érák sincsenek teljesen rendben. Az első világháború évei alatt a játék rendszeresen belebonyolódik a nemzetek elnevezésébe, és az anakronizmus az épületek terén is tetten érhető, hiszen például a teherhordók és az építészek kalyibái ugyanúgy néznek ki a kolonizálás korszakában, mint száz évvel később, mikor az addig inaktív lámpaburákat már fényesen világító égők díszítik.
Idővel pedig a Tropico 5 is beleszalad abba a hibába, mint a korábbi összes epizód: ha sikerül egy tényleg jól működő gazdasági rendszert kialakítani, akkor egész egyszerűen nem marad teendő. Minden épület a helyén van, az export dugig tömi a kincstárat, a lakosok elégedettek, a játék pedig önmagának dolgozik.
MEGOSZTOTT HATALOM
Hogy ezúttal ez mégsem akkora probléma, arról a Tropico 5 legnagyobb újítása tehet: a multiplayer. A sorozat történetében először adott a lehetőség, hogy összebútorozzunk ismerősökkel, vagy akár ismeretlenekkel is. Hogy ebből együttműködés vagy rivalizálás lesz, az már a résztvevő feleken múlik, a kooperatív és kompetitív szabályokat a játék egyaránt ismeri, mind az előre rögzített, mind a véletlenszerűen generált térképeken, így aki már letudta a szokás szerint őrülten bugyuta, szélsőségesen humoros kampányt, és már nem tud mit kezdeni magával, elég ha felcsatlakozik a hálózatra és keres magának pár embert, visszapattanva a diktátorok mókuskerekébe. Mert a teljhatalmú urak élete bár magányosnak tűnhet, de unalmassá sohasem válik. Ha épp nem a népet kell elnyomni, akkor lázadásokat kell leverni, vagy a nyugatot fenyegetni. Le a demokráciával, éljen a banánköztársaság!
