A Transistor már a tavalyi E3 óta piszkálja a fantáziánkat, bár kezdetben még csak annyit tudtunk róla, hogy egy kifejezetten hangulatos játék várható a Bastion készítőitől, és a csapat említett alkotása némileg megelőlegezte a bizalmunkat új portékájukkal szemben. A Supergiant Games első dobása nem volt piskóta, így reméltük, hogy a második játékukból hasonlóan szórakoztató dolog sül ki. A jó hír az, hogy a képzeletbeli lécet nem is akárhogyan sikerült átugrani: élvezetes narratíva, rafinált harcrendszer, és elképesztő atmoszféra jellemzi a Transistort, és ez az egyveleg minden bizonnyal sokak kedvencévé teszi majd az idei indie-felhozatalban.
A banda, a kard, meg a nő
A mindössze tíz főből álló, maroknyi bagázs az „ami jó, azon nem kell változtatni” jegyében több dolgot is meghagyott a Bastion formulájából. Maradt az izometrikus nézet, az akció-RPG koncepció, a jellegzetes, vízfestékes hatású világ, és minderre Logan Cunningham szinkronja teszi fel a koronát. A fickót már hallhattuk a Bastionben, és most is a tőle megszokott gazdag tónusokkal suttog a fülünkbe, egyenesen a Transistornak hívott áramkörkardból. A fegyver szószátyárságán nem érdemes meglepődni, mert nem csak a világot megváltó eszköz szerepét tölti be, hanem igazi személyiséggel rendelkező, teljes értékű társnak szánták, aki a történet során kézen fogva vezet minket előre. A kardot az általunk irányított Red nevű énekesnő húzza ki egy halott férfiból azon az éjszakán, mikor gyilkosok törnek életére és megfosztják hangjától. A férfiú lelke rejtélyes mód a kardba száll, majd a páros együtt indul útnak, hogy a Camerata szervezet tagjait megállítsák ármányos tevékenységükben, ugyanis nem csak Reddel történnek fura dolgok: az egykor élettel teli Cloudbank utcáit gépek özönlötték el, és veszélyektől hemzsegő szellemvárossá vált.
Kiberpiknik
A Transistor cyberpunkos-animés atmoszférájának fontos alkotóeleme a zene, legyen az harci induló, vagy vokállal tarkított elektro-jazz, garantáltan ez lesz az egyik olyan tényező, amiért a fejedbe férkőzik (egy szellemes értékelő például úgy jellemezte a játékot, mint némi harccal dúsított dúdolószimulátort). Darren Korb muzsikái önállóan is megállják a helyüket, és remekül töltik meg a kiüresedett utcákat, amelyek igaziból cseppet sem kihaltak, köszönhetően a pompás színeknek és ötletes berendezésnek. A liftek, átjárók és terminálok változatos helyeken vezetnek keresztül egészen a felhőkig, s a neo-noir és sci-fi stílusok jegyeiből felépített világ szürreális álmatagsága egyedi védjegyet kölcsönöz a képi világnak. A terminál- és funkcióképernyők kezelőfelületeit a cyberpunk-nosztalgia hatja át, a bároknak és Red bohém személyiségének köszönhetően pedig a Transistor egyszerre high-tech és glamour, egy igazi impulzuscukorka, ami csak arra vár, hogy újabb és újabb ízek olvadjanak le róla. Az eseményeket egy-egy bejátszás köti össze, ezzel lendítve előre a történetet, ami ugyan túl sok csavart nem tartogat, de azért érdemes lesz figyelni a kicsit hézagos magyarázatokra.
Kard ki kard
Útközben persze jó pár bunyó vár a játékosra, és hamar kiderül, hogy ész nélküli csapkodással nem lehet messzire jutni. Egy-egy keményebb ellenfelet több kicsi idegesítő szerkentyű gyógyít, véd, vagy tesz láthatatlanná, így stratégiát kell rögtönöznünk, mielőtt végleg rövidzárlatot okoznánk nekik. Ebben segítenek a robbantható fedezékek, amik később kulcsfontosságú szerepet játszanak a főellenségek leverésében, továbbá vannak még funkcióknak nevezett képességek, amelyekről később bővebben mesélek.
Lényegében az egész játék harcközpontú, a küzdelmek pedig valós idejű akcióból és időfagyasztós tervezői módból állnak össze. Ha feltöltődik a Turn() csík, akkor a szóköz lenyomásával az idő megáll, a Red fejében kószáló dallamok elhomályosulnak, és együtt maradunk a tervezendő lépésekkel. Természetesen csak korlátozott számú mozdulatot tervezhetünk meg, amiket a szóköz újbóli „elsütése” után a főhősnő villámgyorsan végrehajt. Ezek lehetnek szimpla mozdulatok, vagy fájdalmas csapások jól összefűzött sorozata. Ezért az előnyért ugyan pár másodpercig nem tudjuk használni képességeinket, viszont gyúrhatunk olyan funkciókra, amelyek ezt a visszatöltési időt csökkentik. A rendszer alapvetően jól működik, de az izometrikus nézet útközben néha megbosszulja magát, és a tervezői módban kifundált lépéseink nem biztos, hogy jól sülnek el az útban lévő falak miatt, mivel pedig a kameranézet is kötött, Red itt-ott bizony elveszik a belógó épületek miatt.
A csaták lineárisan követik egymást, így sokak számára egy idő után felütheti a fejét monotonitás, de ezt általában orvosolja egy-egy zsírosabb főellenfél, új funkció vagy látványosabb helyszín. Ha eluntuk a várost, félrevonulhatunk a Back Door mögé, ahol egy tengerpart vár minket különféle tesztekkel és egy zenelejátszóval. A játékélmény-színesítés érdekében bevethetjük az úgynevezett „limiteket” is, amik az ellenfeleket még erősebbé varázsolják. Ez azért jó nekünk, mert a keményebb csatákért több tapasztalati pont jár, és a szintlépésekért cserébe méltó jutalmat választhatunk memóriaegységek, foglalatok és más kiegészítők formájában.
Jól funkcionál a halál
És ezzel el is érkeztünk a legérdekesebb részhez, a már sokat emlegetett funkciókhoz. Ezek valójában olyan emberek kiszívott képességei, akik „digitalizált lelkekként” lakoznak a kardban, a játék nevét adó fegyver így csupa rejtély. Mindegyik képességnek van egy gazdája, és minél többször használjuk ezeket, annál több infó derül ki a tulajdonosáról. A funkciókat többféle módon lehet felhasználni: mindegyik rendelkezik aktív, passzív és upgrade hatással attól függően, hogy hova pakoljuk őket. Egyszerre négy aktív funkció állítható be, amikből leágazik egy-egy upgrade és egy passzív foglalat. Az előbbi megváltoztatja az aktív skill tulajdonságait, az utóbbi pedig buffokat ad a karakternek. A szabad helyeket útközben kell feloldani, és nem árt növelni a memóriát sem, mert mindegyik képesség igényel bizonyos mennyiségű tárhelyet. Az elején még kissé zavaros rendszer egy kis kísérletezgetés után nagyon érdekessé válik, és mivel a fejlesztéseknek kulcsfontosságú szerep jut, így a büntetés is tőlük fáj a legjobban: ha elfogy az életerőnk, az egyik képesség „túltöltődik”, és csak két access point terminál után lesz újra használható. Ez buzdítja a játékost arra, hogy minél több kombinációt kipróbáljon, és ne csak a bevett kedvencekkel próbálja ledarálni a rosszarcúakat, továbbá ez ad rengeteg lehetőséget a nekünk tetsző játékstílus kialakítására. Könnyen létrehozhatunk lopakodós, bénítós, robbantós vagy akár idézős összeállításokat, a lehetőségek száma szinte végtelen.
Repeat
Első végigjátszásra kb. 5-6 órával kell számolni, amit én nagyon keveselltem, hiába gondoltak a fejlesztők az újrajátszhatóságra is. Bár a játék közepe felé kezdtem picit elunni a dolgot, szerencsére a félidőnél remekül begyorsulnak az események az érdekes végkifejletig, ami után kifejezetten nehéz volt letenni a lantot (azaz a kardot). Akinek hozzám hasonlóan mindez nem lenne elég, a Recursion (a tulajdonképpeni New Game Plus) módban újrakezdheti a játékot további kihívásokat keresve. Itt minden megszerzett képesség megmarad bővíthető formában, az ellenfelek pedig szívósabban térnek vissza, így érdemes tovább kombinálgatni a lehetőségeket, hogy jobban megcsillanhasson a játékban rejlő potenciál. Ennek kihasználására pedig nagy esélyt látok, mert a Transistor világa felejthetetlen élményt nyújt, és a játékot a rövidsége ellenére érdemes akár többször is elővenni, ha szeretnénk kiszakadni a sokszor szürke hétköznapokból.
