Van valami varázslatos a vonatokban, például a kukásautókhoz képest. Gyerekként mindkettőt vezetni akarja mindenki, aztán az utóbbiból a többség kiszeret, előbbiek viszont megmaradnak kedvencnek, még akkor is, ha a konkrét vonatozásnál kevés lélekölőbb tud lenni. De őszintén, ki az, aki nem néz meg egy vonatot, legyen szó bármilyen élethelyzetről is? Idegesítő, mikor lemegy a sorompó, de aztán jön a mozdony, majd a kocsik szép sorban, dübörög, kattog, úúú, hálókocsi is volt!
A VÁGÁNY MELLETT
Na, pont erre a varázslatra épít a Train Simulator-sorozat: a vonatokat mindenki szereti, és ha van érdekesebb hely a repülők pilótafülkéjénél és a tengeralattjárók periszkópjánál, akkor a vonatok vezetőfülkéje mindenképpen ilyen. Mert mi lenne a nagy kihívás egy vonat elvezetésében? Eleve kötött pályás, nagyon nem kell félni az olyanoktól, hogy eltévedünk, a mozdonyt kezelni meg mennyire lehet bonyolult, elvégre a mozdonyvezetők általában nem az űrhajózásból nyergelnek át masinisztának.
Ehhez képest a Train Simulator 2015 elég komoly fejtörő lesz mindenkinek, aki korábban nem játszott még a sorozattal (és nem mozdonyvezető igazából sem). A játékban vezethető gőz-, dízel- és villamos mozdonyok irányítása ugyanis korántsem egyértelmű dolog, még annyira sem, mint egy repülőé. Ott tulajdonképpen csak arra kell figyelni, hogy elég gyorsan menjünk ahhoz, hogy a gép a levegőben maradjon, a vonatoknál viszont a sok száz tonna megmoccantása után a sebesség tartása mellett nem is annyira a különböző jelzések és korlátozások jelentik a problémát, hanem például a szerelvény megállítása. (Mielőtt a repszim-rajongók kaszával és fáklyákkal nekiindulnak, csak mondom, hogy nyilván viccelek, repülni sem egyszerű.)
Egy vonat mozgatása nem az alapoknál bonyolult. Függetlenül attól, hogy milyen meghajtású mozdonyon ülünk, ugyanazt kell csinálni: kiengedni a féket, megadni, hogy előre megyünk vagy hátra, aztán összekapcsolni a motor erejét a kerekekkel, és puff, már megyünk is. A probléma ott kezdődik, hogy baromira figyelni kell, hogy pirosat kapunk vagy zöldet (karriermódban véget is ér az adott küldetés, ha a tilos jelzés ellenére átmegyünk a lámpán). Nem lehet csak úgy száguldozni sem. Egyrészt minden szakasznál meg van határozva a sebességkorlát, amit ha túllépünk, már pörög is a büntetés – nagyjából minden, gyorshajtással töltött másodpercért jár annyi mínusz, ahány kilométer per órával átlépjük a limitet. A másik érv a száguldozás ellen a szent és sérthetetlen menetrend: nem lehet csak úgy, percekkel korábban odaérni még akkor sem, ha itthon sci-fi a pontosan érkező vonatok világa. A harmadik dolog a csutkáig nyomott gázpedállal szemben a tény, hogy az agyonrázott utasok és a kisikló szerelvény nem mutat jól egy szakmai önéletrajzban, ráadásul az óceánjáróknál talán csak a vonatokat nehezebb megállítani.
Ez az utolsó tényező a játékélménybe is belerondít néha. Lehet, hogy én vagyok vak, de sokszor futottam bele a semmiből jövő és látszólag teljesen indokolatlan sebességkorlátozásba. Az egyik pillanatban még 120-szal száguldok legálisan, a következőben pedig valamiért le kell mennem százra. Ilyenkor persze vagy fékezünk egy nagyot, hogy kevesebb mínusz pont jöjjön össze a gyorshajtásból, vagy szép lassan állunk vissza, hogy ne kapjunk sok büntetést a fülke falára kent utasok miatt (igen, akkor is jön büntetés, ha belerondítunk az utazási élménybe!).
MINDEN ÁLLOMÁSON MEGÁLL
Az irányítás két módon történhet. Az első, hogy az egyszerűsített konzolon tologatjuk az ehhez szükséges három kart és nyomogatjuk a gombokat. Ez eléggé leegyszerűsíti a folyamatot, és valóban mindegy lesz a mozdony típusa, de még a meghajtása is, ezért nem is javaslom túlságosan senkinek. Sokkal jobb móka, még ha bonyolultabb is, ha a konzolt kikapcsolva az interaktív műszerfalon gépészkedve bírjuk működésre a szörnyet. Az oktatómódban mindent, de tényleg mindent megmutat a játék, és néha talán összevissza jönnek az információk, egy idő után meglesz az az érzés, ami miatt az emberek szimulátorral játszanak, vagyis hogy akkor sem lennénk bajban, ha hirtelen egy igazi mozdonyt kéne elirányítanunk (dehogynem).
A 2015-ös rész újdonsága a TS Academy nevű, továbbfejlesztett oktatómód. Ez az alapoktól vezet el minket a lehető legösszetettebb feladatokig, így nemcsak az újoncoknak, de a veterán virtuális masinisztáknak is érdemes belenéznie. Főleg az olyan apróságokat lehet innen ellesni, hogy például miként kell rádión megkérni a pályafelügyeletet arra, hogy ugyan váltsák már át nekünk ezt a tilos jelzést, ha nincs oka annak, hogy pirosan ég a lámpa. (A másik lehetőség, hogy várunk, előbb-utóbb zöld lesz az a jelzés.)
Már csak azért is érdemes belenézni az Academybe, mert ez szinte az egyetlen olyan dolog a TS2015-ben, ami a 2014-ben nem volt benne. Az aktuális rész sok szempontból tök ugyanolyan, mint az előző két év volt, a 2013-as felvonás óta látszólag nem sok minden történt. Állítólag sokat javult a grafika, de egyrészt ez csak nehezen tetten érhető, másrészt meg tulajdonképpen mindegy is. A játék nem csúnya, de a darabosság ellenére is bőven hozza azt az élményt, hogy mikor épp van szabad két perced a nézelődésre, lesz mit megbámulni a sínek mentén (főleg, ha nem a nagy amerikai prérin keresztül viszed épp az árut, hanem valami nyugat-európai viszonylaton szállítod az utasokat munkába vagy épp haza). Persze a pályák eléggé szkripteltek, vagyis függetlenül attól, hogy télen vagy nyáron, szikrázó napsütésben, szakadó esőben vagy vízszintesen zuhogó hóban, éjjel vagy nappal csapatsz, a környéken pont ugyanaz történik majd mindig, még a sorompónál megálló autók színe is megegyezik.
TOLATÁST VÉGEZNEK
A játéknak nagyjából ugyanaz az előnye, ami a hátránya: ha egyszer megveszed, soha többé nem kell pénzt költened, mert az alapjáték aktuális frissítése mindig ingyen és automatikusan érkezik. A Train Simulator legnagyobb viszont baja pont az, hogy az alapjáték nagyon vékonyka tartalmat ad, alig néhány vonatot és térképet tartalmaz. Ha valaki tényleg ki akar próbálni mindent, összesen ezer eurónál is többet verhet el a DLC-kre, a különböző rajongói modokra, amik a készítő professzionalizmusától és pofátlanságától függően 5-25 euró között vásárolhatók meg darabonként.
A Train Simulator 2015 értékelése elég nehéz feladat. Tény, hogy olyan játék ez, amit csak nagyon kevés más címhez lehet hasonlítani. Én szeretem interaktív terepasztalként felfogni a dolgot, ami úgy ad komoly élményeket és kihívásokat, hogy közben nem kell külön szoba a használatához. Tény az is, hogy az alapjáték inkább csak az első adag drog, amit a díler még ingyen osztogat, az igazi tartalmat pedig a súlyos ezrekért vesztegetett DLC-k hozzák meg, amire nem feltétlenül költ az ember szívesen. Az is igaz, hogy a 2015 nem sok újdonságot hoz a korábbi két részhez képest. Ennek ellenére pontot levonni csak az olyan dolgok miatt tudok, mint hogy a játék kiadója a fentiek ellenére is méregdrágán adja az alapjátékot, vagy hogy a szegényes grafika ellenére is durva töltési idők vannak a játékban. Időnként előfordul, hogy annyit, vagy többet tölt a program, mint amennyit a kipakolt szcenárióban tölt az ember, és ez főleg akkor idegesítő, ha elnézünk egy tilos jelzést, és kezdhetjük az elejéről az egészet.
