Akárki akármit is mond, kétféle Rainbow Six létezik. Van az első –- és utánozhatatlan –-, amely három részt és tucatnyi kiegészítőt ért meg, a gondolkodó ember akciójátéka, ahol a reflexeknek jelentősen kevesebb szerep jut, és ahol a megfelelő taktikai tervezést követően akár komolyabb, életveszélyes helyzet nélkül teljesíthetők a küldetések, és van a második, a „Vegas”, amely tulajdonképpen semmiben sem hasonlít a nagy elődhöz, pörög, mint vasorrú bába a mágneses viharban, nagy ívben tesz a realitásra, cserébe viszont iszonyatosan szórakoztató. Miután az utóbbi jelenti ma a nagy divatot, a Ubisoft –- amely nem arról híres, hogy szembemenne a trendekkel -– gyorsan egy folytatás elkészítése mellett döntött. Azonban, ahogy az már francia körökben szokás, a kiadó-, illetve fejlesztőóriás nem hagyta kihűlni a vasat: alig 15 hónap állt a rendelkezésére, hogy a minden tekintetben üdítő első felvonást egy hivatalos második rész kövesse, ez alapján pedig már szinte mindenki jó előre tudta, mit várhat majd tőle. Persze a lepényhal először, a remény hal meg utoljára...

Legyél te a főhős!

Aki játszott az előző résszel, minden bizonnyal tűkön ül, hogy elmerülhessen Logan Keller és akciócsapatának legújabb kalandjaiban. Nos, itt ér majd minket az első sokk, ugyanis Jung Park (az elektronikai zseni), illetve Michael Walters (a robbantásspecialista) megmaradnak, cserébe Logan elment nyaralni. A Vegas második részében már az egyjátékos opciót is a mostanság divatos „kreálj magadnak saját karaktert” szellemben sikerült elkészíteni, ami egyrészt akár még jól is jöhet, ha tudják tartani a Loganék által felállított előző mércét, másrészt igazából még egy történetorientált akciójátéknak sem tett jót. Nem ámítunk senkit: az előző rész története is csak komolyabb odafigyelés esetén nyert értelmet (leszámítva ugye a nagy árulást, amelyet a játékosok zöme hirtelen nem is tudott hova tenni, mégis ott kellett volna meglepődnünk), a folytatásra pedig igazából már ennyi puskapor se nagyon maradt. Történnek a dolgok, néha kegyetlenebbül, mint eddig bármikor (tanúi lehetünk például annak, ahogy egy maréknyi terrorista kiirt egy fél iskolát, gázzal), azonban, ahogyan az lenni szokott, az igazi, nagybetűs karakterek hiánya (amely minden Tom Clancy-cuccban érezteti hátrányát) most is teljesen érdektelenné teszi a körítést. Nagy, arctalan szervezetek gyűrik egymást a háttérben, ami biztosan jó, de cserébe a mi szerepünk igen csekélyke, főhőseinkért pedig maximum azért izgulunk, hogy ne kelljen egy-egy pályát (helyszínt, jelenetet) újrajátszanunk, hiszen ezek között sajnos már nincsenek meg az olyan egyedi terepek, mint az első rész színháza, vagy éppen utcai harca.

Szóval a történet, bár minden bizonnyal oldalakon keresztül lehetne róla regélni, teljesen érdektelen, térjünk is át a játék többi részére, például a mechanizmusra, amely miatt sokan még akkor is beleszerettek a Vegasba, ha egyfajta hullagyalázást láttunk benne a raven shieldes Rainbow Six-szállal kapcsolatban. Az, hogy kicserélték a főhőst (az új, generálható karakter neve Bishop, de ezen felül lehet nő vagy férfi, szakállas vagy sebhelyes arcú, határ a csillagos ég), komolyabb változásokat nem eredményezett: a programban még mindig az a célunk, hogy háromtagú osztagunkkal utat vágjunk magunknak a milliónyi helyszínen és terroristán, miközben bombák felrobbantását és túszok kivégzését hiúsítjuk meg. A csapat irányítása is maradt a régi: az interakció gomb segítségével embereinket előreküldhetjük, illetve a célkeresztben levő objektummal kapcsolatban utasíthatjuk őket (törjenek be egy ajtón, dobjanak valamilyen gránátot, vagy csak húzódjanak fedezékbe), mi pedig vérmérséklettől függően mehetünk előttük Rambóként, vagy mögöttük tisztogatóként. Pár újdonság azonban itt is akad: az egyik a futás opció, amelynek hála mostantól egyrészt az utolsó, érezhető kapocs is véget ér az eddigi Rainbow Sixek, illetve a Vegas-sorozat között, másrészt pedig kiélezett tűzpárbajokban könnyebben vetődhetünk el a következő fedezékig, amelyre, valljuk be, szükség is lesz.

Épp úgy, mint a történet hirtelen folytatása vagy a mechanizmus zéró megbolygatása, a program nehézsége is arra utal: inkább egy küldetéslemezt tartunk a kezünkben, sem mint egy teljes értékű folytatást. A játék magától értetődőnek veszi, hogy játszottunk az előző résszel, így nincsenek felesleges körök: rögtön az elején indulhat a vérizzadás, méghozzá olyan szinten, amelyhez foghatót utoljára csak a Vegas utolsó pár pályáján tapasztalhattunk. Az, hogy a szoftver teljesen szkriptelt, talán senkinek sem újdonság, az azonban, hogy mostantól fogva az egyedi kampány arról szól, hogy kiismerjük ezeket a sablonokat, és legközelebb már felkészüljünk rájuk, eddig talán nem volt ennyire jellemző. Szinte rögtön a program legelején többször is belefutunk olyan szituációba, amelyre egyszerűen nem lehet felkészülni: fedezékből fedezékbe megyünk, egyszer csak a hátunk mögött egy épület tetején felbukkan egy mesterlövész, és egyetlen jól irányzott lövéssel leterít minket -– de semmi gond, ha visszatöltjük az állást, már tudjuk, hogy mit, illetve merről várhatunk. Hiába a jó taktikák és a remek fedezékek, a program néha eszelősen szívat, olyan megoldhatatlan helyzetek elé állítja a kommandósokat, amelyeket többszöri átélés után képes csak megoldani. Ez egyrészt kitolja az amúgy igencsak csonka végigjátszást, másrészt viszont veszélyesen frusztrálttá is teheti az embert -– én magam, aki elég türelmetlen típus vagyok, nem egyszer legszívesebben lefejeltem volna a monitort.


 

Megáll az ACE

Újdonság azonban akad pár darab, de ezektől sem fogjuk eldobni a hajunkat: az egyik az ACES rendszer, amely három részre oszlik, úgymint lövész, lerohanás, illetve közelharc. Ha a játékban példának okáért fejlövést osztunk, kapunk egy „jópontot” a lövész kategóriában, ha valakit közelről intézünk el, a lerohanás emelkedik hasonlóképpen, ha pedig ezekből jó sokat megcsinálunk, speciális kioldható fegyvereket és egyéb tárgyakat nyerhetünk. Ez a rendszer jópofa -– nyakon öntve a tapasztalati pontokkal, amelyeknek hála „rangot léphetünk”, illetve a teljesen testre szabható páncélokkal még értékelhető is volna, csak mindezek éppenséggel nulla (ismétlem, nulla) pluszt jelentenek magában a játékmenetben, legalábbis a kampány során. Természetesen, ahogyan az lenni szokott, az extrát, ami miatt a program mégis iszonyatosan élvezetes, a többjátékos opció jelenti. Rengeteg új pálya, fegyver, és játékmód kapott helyet a Vegas 2-ben, megújították a kooperatív lehetőségeket és az ACES, valamint a szintlépős rendszer behozatala is elsősorban a többiekkel való interaktív hentelést támogatja -– ezzel nincs is gond, az előző Vegas azonban magányosan is élvezetes volt, most pedig afféle tréningnek látszik, amely felkészít minket a szervereken várható cudar világra.

Rengeteg dologról nem ejtettünk szót, kezdve a grafikától (ami gyakorlatilag pont olyan, mint régen) a részletes többjátékos véleményezésig (ezen része fejlődött legtöbbet a játéknak, így szomorú, hogy nem esett róla szó... - Darths), de e mind már csak hab a tortán. A megemelt magányos nehézség, az érezhetően minimalizált újdonságok mind és mind azt mutatják: ez inkább egy küldetéslemez, semmint egy teljes játék, és csak ott nyúl bele az alapprogramba, ahol arra a legnagyobb szükség van. Miután azonban a Vegas első része kis túlzással a legjobb adrenalindús taktikai akció szoftver volt, amely valaha napvilágot látott, ez csak annyit jelent, hogy kaptunk egy újabb adagot valamiből, amit nagyon szerettünk, és ez jó -– a kérdés csak az, hogy vajon hány ilyen vár még ránk, mielőtt egy akkora megújulást kapunk, mint a Vegas volt?