Knight Elhanan páncélos lovag, legendás titánpusztító és újabban a legrosszabb rémálmunk. Amint felébred, azonnal leterít egy villámmal, majd már felénk is irányítja hatalmas íját. Gyorsan, egy oszlop mögé! A nekünk szánt lövés megrepeszti a méretes márványtömböt, a mitikus nyílvessző villámokat szórva próbál visszatalálni gazdájához. Kiugrunk az oszlop mögül, egy gyors gurulás a fülünk mellett elzúgó lövedék miatt, majd azonnal célba vesszük a villámokat hányó vesszőt. A méret nem fontos, amint a két lövedék találkozik, megfordulnak a villámok, és pár pillanatra lerobbantják a lovag páncélzatát. Itt az idő! Felkapjuk a nyílvesszőnket, megfeszítjük és irányba állítjuk az íjat, majd elengedjük a húrt. Egy villanás, majd egy örökkévalónak tűnő, másodpercnyi néma csend árulja el: célba találtunk. A vesszőt kirántva a lovag által birtokolt lelkek új gazdát keresnek – és minket találnak meg. A világba visszatérnek a színek: Knight Elhanan, a legendás titánpusztító nincs többé. Egy ezzel letudva, tizenkettő még hátravan.
TITÁNOK CSATÁJA
A Titan Souls alapreceptje bitang egyszerű: 18 főellenfélharc, melyek az első vérig zajlanak. A hatalmas titánoknak elég csak egyszer rálépniük, lelőniük, megrázniuk vagy lefagyasztaniuk névtelen hősünket, és már kezdhetjük is újra a csatát, cserébe viszont elég egyetlen jól időzített, pontos lövés, és ellenfelünk már ki is lehelte a lelkét. A dolgot tovább bonyolítja, hogy a csatába mindössze egyetlen nyílvesszővel a tegezünkben megyünk, mely azonban mágikus fajta, képes visszatérni a gazdájához, ráadásul a visszaúton is pont ugyanolyan halálos, mint kilövése után.
Tizennyolcszor kell kitalálnunk, hogy mi a titán támadási sémája, tizennyolcszor kell megtalálnunk a gyenge pontját, és tizennyolcszor kell e kettőnek tudatában végzetes lövést eleresztenünk. Ám hosszú és újrapróbálkozásokkal bőséggel tarkított út vezet eme egy lövésig, a titánok ugyanis kíméletlenül pontosak és ügyesek, nekem például bőven a százas zónában volt az elhalálozásaim száma a játék befejezésekor. És igazából ez adja az egész Titan Souls sava-borsát: a titánok elleni harc nagyon nehéz, de nem megoldhatatlan, minden olyan alkalom, mikor célba talál a nyílvesszőnk, pont annyira kielégítő érzés, mintha nem egy, de akár egy tucat ellenfélen vágtuk volna túl magunkat.
CSAK LELKESEN!
Néhány ilyen pillanat után viszont szép lassan kiderül, hogy mást egyáltalán nem tud a játék kínálni. Nincs benne történet: megyünk előre, mert mást nem tehetünk, megtámadjuk a szörnyeket, mert más választásunk nincs, de igazából még azt sem tudjuk, hogy kit irányítunk és miért harcolunk. Nincs benne a felfedezés élménye sem: tény, hogy nyitott világot kapunk, ám az – nagyon kevés kivételtől eltekintve – egy szép, de üres terep, mely csak arra szolgál, hogy ne egy menüből kelljen kiválasztani, hogy most épp melyik titánnal akarunk megbirkózni.
Pedig volt benne potenciál! A Titan Souls világa a maga pixeles módján nagyon csinos és nagyon ritkán (értsd: egy kézen akár többször is megszámolható mennyiségben) mutat olyan trükköket, melyből, ha többet kapunk, akkor lényegesen elnézőbb lettem volna. Olyan apró, nem túl bonyolult feladványok ezek, melyek tök jól feldobják a titánokra történő vadászatot, de ehhez tényleg az kellett volna, hogy két-három, szinte csak véletlennek tűnő esetnél több is előforduljon belőlük.
Nagyon vegyes érzelmeket keltett bennem a Titan Souls. Amit kínál, abban nincs hiba: a titánok látványosak és halálosak, a harcok mindegyike igazi élmény még akkor is, ha tucatszor kell újra és újra belevágnunk. A probléma az, hogy ez inkább egyfajta (és szó se róla, kiadós) előételnek tűnik: az ember megéhezik tőle a sztorira, a háttérre, valami motivációra, esetleg magyarázatra a befejezés után, ezeket viszont nem kapja meg. Szomorú tanulság ez: másfél tucat nagyon jó csata nem feltétlenül ad ki egy nagyon jó játékot.
