Anno fújtam a gwentre. Imádtam a Witcher első két részében a kockapókert, órákat tudtam elütni vele, de a harmadik részre lecserélték erre az első pillantásra átláthatatlan kártyajátékra, amihez a győztes kártyalapokat úgy kell felkutatni egy hatalmas világban, ahol vagy ezer NPC nyüzsög, és bármelyiknél lehet egy jó lap. Aztán persze elmerültem a Witcher 3-ban, gyűlt az az ocsmánynak tartott pakli, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy órákon át játszom egy ivóban a helyi kártyásokkal, s közben észre sem veszem az idő múlását. A programba ölt több mint 200 órából 50-et biztos gwentezéssel töltöttem el.
Végül jött a hír, hogy önálló produkció készül a gwentből, és bár az online élményre lesz kihegyezve, kap egyjátékos módot is. Ezzel nem volt bajom, gondoltam: munkában ezzel is el lehet úgy az ember, mint a pasziánsszal. Aztán kiderült, hogy az egyjátékos mód önálló játékként jelenik meg, aminek már nem láttam értelmét. Még akkor is húzódoztam a dologtól, amikor az első videókból kiderült, hogy a szimpla kártyázásnál azért többről lesz szó. Szkepticizmusom viszont csak az első… körülbelül fél órában tartott ki, aztán a Thronebreaker berántott, és már nem is akart elengedni.
A tét a birodalom
A történet az első Witcher-játék előtt, a második északi háborúban játszódik (nagyjából a könyvekkel egy időben), amikor is a Nilfgardi Birodalom lerohanja északot, első körben Lyriát. Uralkodója, Meve királynő védekezni, majd egy csúf árulás után menekülni kényszerül. Hogy megmentse birodalmát, szövetségre kell lépnie észak többi királyával, és az életét muszáj olyanokra bíznia, akiket egy szebb napon valószínűleg bitófára küldött volna.
De ennyit a sztoriról, mert minden más spoileres lenne. Akad benne fordulat bőséggel, találkozhatunk a Witcher-játékokból és a könyvekből is ismerős karakterekkel (még egy bizonyos ríviai Fehér Farkassal is), megvívhatunk olyan csatákat és megjárhatunk olyan országokat, amikről korábban csak olvastunk, és döntéseinktől függően húsz befejezés vár ránk az alsó hangon is harminc órát jelentő sztori alatt.
Minden a partin múlik
A Thronebreakert műfajilag belőni nem egyszerű feladat, mert meglehetősen kevert játékról van szó. Bár a Gwent egyjátékos módjának lett anno beharangozva, az egyetlen közös nevező a két program között az, hogy ebben is fontos szerepet tölt be a fent nevezett kártyajáték. Ezt leszámítva nincs több köze a Gwenthez, mint a Witcher 3-nak. Éppen ellenkezőleg, a Thornebreaker jobban hasonlít a The Wild Huntra.
Meve irányítását a klasszikus, izometrikus nézetű, point & click kalandjátékokra jellemző módon kapjuk meg az igen méretes térképeken. Dönthetünk úgy, hogy azonnal rohanunk a célunkhoz, vagy a járt utat járatlanra cserélhetjük, és teljesíthetjük a játékban megbújó 77 mellékküldetést. Ezek kivétel nélkül összecsapást jelentenek valamilyen ellenséggel, ám a csatákat ebben a játékban kártyával zavarjuk le. A partik lehetnek sztenderd gwent mérkőzések, olyanok, amik a Witcher 3-ban is vannak, sőt a szabályok is megegyeznek. Vagyis maximum három fordulót játszhatunk le, és az nyer, aki kettőnél győzedelmeskedik. Egy fordulóban a kártyáinkat körönként rakjuk le, ezeknek adott pontszámuk és esetenként képességük van – utóbbiakat szintén körönként játszhatjuk ki.
A mellékküldetések megjelenhetnek még egyfordulós és úgynevezett puzzle partik formájában is. Előbbi ugyanolyan, mint a sztenderd gwent, csak egy forduló alatt kell elkennünk ellenfelünk száját. A puzzle partik viszont különlegesek. Fixen meghatározott kártyákkal játszhatunk, és mindig teljesítenünk kell valamilyen feladatot, például el kell pusztítanunk az ellenség paklijában egy megnevezett kártyát, vagy bizonyos lapok értékét egyre kell csökkentenünk. Ezek a legjobbak, mert igazi agytornával járnak, matektudásunkra éppen úgy szükségünk lehet, mint a kártyalapok alapos ismeretére.
Fontos még tudni, hogy akár hagyományos, akár egyfordulós partit játszunk, használhatjuk Meve-t, akinek különféle speciális képességet állíthatunk be. Mivel a képességek fordulónként többször is felhasználhatóak, rendkívül jó taktikai eszköznek minősülnek, azonban minden használat után kell pár kör, hogy Meve „lehűljön”. És persze az ellenségnek is van egy ilyen vezére, aki a mi orrunk alá törhet borsot.
Táborozó kiskatonák
Meve a győzelemért aranyat és fát kaphat, bizonyos esetben katonát is, ritka esetben pedig egy új társsal bővül a színes társulat, akik speciális kártyák formájában jelennek meg a paklinkban. Őket istápolnunk kell, mert ha nem teszünk olykor-olykor a kedvükre, bizony szó nélkül elhagyják királyi társaságunkat.
Az arany és a fa használható a táborunk fejlesztésére, illetve a katonákkal együtt új kártyalapokat készíthetünk magunknak. A táborban nem csak a társainkkal beszélgethetünk egy pofa sör mellett a kocsmasátorban, de tét nélkül játszhatunk gwent-partit az MI ellen a gyakorlótéren, összeállíthatjuk győztes paklinkat a parancsnoki sátorban, vagy a királyi sátorban elolvasgathatjuk a jelentéseket a háború alakulásáról.
Szóval érdemes a tábort fejleszteni, mert csak így győzhetjük le végleg a gaz nilfgardi hordát… Meg az útonállókat… Meg a scoia'taelt… Meg a szörnyeket… Meg a… Na, jó, mindenkit, aki belénk köt, márpedig mindenki belénk köt, hogy a vízbefalók falatozzanak a zúzájukból.
Hamisítatlan Witcher
A történetet egy narrátor meséli el a szöveg felolvasásával (és sok szöveg van, állítólag több, mint amennyi a Hearts of Stone DLC-ben volt). Az egyes párbeszédeket különböző színészek mondják fel, több-kevesebb átéléssel, de szerencsére egyik sem zavaró, bár Oscart-díjat sem adnék az alakításukért. Ezt néha vizuális novellákra jellemző, képregényszerű átvezetők szakítják meg, amik ha nem is túl látványosak, legalább stílusosak.
A legjobb mégis az, hogy akárcsak a Witcher-játékokban, itt is súlyos döntéseket kell meghozni. Ezek egyrészt kihatnak katonáink moralitására, másrészt – ahogy korábban említettem – hatással vannak társaink hozzáállására, harmadrészt kihatással lehetnek a későbbi eseményekre. Például megeshet, hogy a megmentett hadifoglyok egy éjszaka úgy döntenek, hálából megszabadítanak minket az aranykészletünk súlyától.
És ez a legenyhébb következmény, mert az aranyat a térképeken száz számra fellelhető loothelyeknek hála gyorsan pótolni lehet. Azonban megeshet az is, hogy egy rossz döntéstől a könnyed parti izzasztóan nehézzé válik vagy elvesztünk menet közben bizonyos kártyákat. Egy győzedelmes vagy éppen elvesztett csata pedig további hatást gyakorolhat a katonák moráljára, ami nagyban befolyásolja a kártyalapok értékét.
Több, mint kártyajáték
Ugyan még hosszan tudnék áradozni a Thronebreakerről, vészesen fogy a rendelkezésemre álló karakterek száma, így rövidre kell fognom a zárást. Ha szereted a Witcher-játékokat, ezt a programot is érdemes kipróbálnod. Az se riasszon el, ha nem ápolsz jó viszonyt a gwenttel, mert Adventurer fokozaton egyetlen kattintással (na meg egy parti elvesztésével vagy feladásával) automatikusan megnyerhetsz bármilyen összecsapást, így nyugodtan koncentrálhatsz a történetre.
Ha pedig szereted a gwentet, akkor ez abszolút a te játékod, mert több mint 80 parti vár rád, és alig-alig akad két egyforma. Az MI pedig még a legkönnyebb fokozaton sem cicózik veled, szóval kihívásban sincs hiány.
