Ron Gilbert megcsinálta. Pont. Ezzel véget is érhetne a cikk, de természetesen nem akarjuk a kedves olvasók elől visszatartani a lényeget. A kétszeres finanszírozást elérő Kickstarter-kampány már eleve sikert szavatolt: a fejlesztők Ron Gilbert kapitánysága alatt a nyolcvanas-kilencvenes évek Lucasarts kalandjait próbálták megidézni, a Maniac Mansion és a későbbi SCUMM-motorral készült játékok szellemében. Ki az, akinek a reneszánszát élő point and click műfaj idejében pont ne lenne ilyesmire ingerenciája? A közönség a pénztárcával előre szavazott, a játékosok pedig a Thimbleweed Park érkezésével elégedetten dőlhetnek hátra a karosszékben.
Lynchre hangszerelve
Ismeritek azt a viccet, mikor két nyomozó, egy szellem, egy bohóc és egy játékfejlesztő találkoznak? Hát most végig is játszhatjátok! A Thimbleweed Park öt szereplőt enged rá a cselekményre, aminek során egy gyilkosságot és egy magasabb szintű rejtélyt kell körbeszimatolni. A nyolcvan főt számláló városka kellően bizarr helyszín. Megtalálni benne a Lynch-féle sötét Americanát, a korábbi Lucas játékok húsbavágó atmoszféráját, a Gilbert-iskola humorát (naná!), és minden olyan furcsa figurát, amelytől egy sztori vezérelte kalandjáték érdekes és izgalmas lehet. A történet során a karaktereket menet közben is váltogathatjuk, bár annyira nincs kihegyezve a keresztbe logikázós téma, mint például a nemrég újra kiadott Day of the Tentacle esetében. A feladatok iránymutatásában mindig van némi támasztékunk, de a városka területe még így is eléggé szabadjára engedi a játékost a felfedezésben.
Ez a szabadság amúgy nem rossz dolog – a Thimbleweed Park SCUMM játékoktól átemelt interfésze pedig szuperkönnyűvé teszi a navigálást. Minden úgy megy, ahogy régen megszokhattuk, sőt még annál is olajozottabban (hivatalos Xbox One-verzió végett még kontrolleres irányítást is implementáltak a programba). Egyedüli gikszer, hogy a dialógusokat nem tudjuk egérrel továbbkattintani. Na, bumm! Kisebb sirám még, hogy a sok duma között olykor elveszik a lényeg, a történet pedig néha képes szétcsúszni. Ezt annak ellenére sem tudjuk maradandóan megbocsátani a játéknak, hogy ezzel is mintha csak a forrásként használt Twin Peaksre szeretne hajazni a forgatókönyv.
A klasszikus point and click kalandjátékos mechanikát durvább szintre emelő második nehézségi fokozat is érdekes adalék, amely nemcsak a tutorialt hagyja ki, de bedob a képbe egy csomó plusz feladványt is. Így pár lépéssel tovább tart majd a feladatok kibogozása. Profiknak is ajánlott lehet először kazuárban végigmenni a játékon, csak a rend kedvéért, hogy aztán másodjára is nekiessünk, immár magasabb kihívással. Elakadni mindkét módban lehetséges, de túlságosan agyonbonyolított, kifacsart dolgokkal nem sűrűn fogunk találkozni.
Pixelvadászat?
A játék külalakja a kilencvenes évek elejének megoldásait idézi. Bizony, a korai kickstarteres már-már tényleg Maniac Mansion-ös látványtervek generációt ugrottak, és még így is meglepően hiteles a látványvilág. A bevilágítás megjelenése váratlan fordulat a látványban – a különböző lámpák fénye megfesti a környezetet és a karaktereket. Egyedüli furcsaság a külcsínben, hogy a hátterek és a kezelői interfész alapvetően összhangzatban lévő pixelméretétől elütnek mind a szöveges feliratok, mind pedig bizonyos háttérelemek (madarak, átskálázott karakterek). Az amúgy egységes látvány nagy érdeme még, hogy a felskálázott VGA jellegű képben általában pixelvadászat nélkül is rátalálhatunk a lényegre. A játék zenéje sem piskóta: kifejezetten illeszkedik a sötét atmoszférához, egyben azt a pajkos humort is viszi a hátán, amelyet a remek szinkronon keresztül is megkap a játékos.
Mindenképp ajánlott darab a Thimbleweed Park, amely nem hoz forradalmat, de az ígéreteit maradandóan beváltja. Az atmoszféra úgy szippantja magába az embert, mint a régi klasszikusoknál. A dialógusok mindenféle erőltetés nélkül jópofák. A feladványok észszerűek, a kikacsintások pedig magasabb szinten is összekötik a játékot a játékossal. Azt hiszem, a kickstarteres támogatókkal együtt sokan pontosan ezt vártuk egy új Gilbert-kalandtól.
