Ennyi év után nehéz elhinni, hogy ezután többet nem látjuk a képernyőn Ríviai Geraltot, de a CD PROJEKT RED egyértelművé tette, hogy az ő története véget ért, és ha az univerzumtól nem is, tőle mindenképp búcsút kell vennünk. Jobban belegondolva egészen elképesztő, mekkora utat tett meg a közel tíz éve indult Witcher-sorozat, amelynek első része egy akkor még meglehetősen kis csapat erején felüli vállalkozása volt, a tavaly megjelent utolsó rész viszont egy olyan volumenű alkotás, ami nemes egyszerűséggel új szintre emelte a nyílt világú szerepjátékokat. A hasonlóan kiváló Hearts of Stone-t követő Blood and Wine nyugodtan tekinthető a Magnum Opus megkoronázásának.
A Beauclair-i Rém nyomában
Ríviai Geraltot sokfelé ismerik a Yarugán innen és túl, és witcher (vagy ahogy a magyar nyelven kiadott könyvekből ismerjük: vaják) létére meglepően magas helyeken is vannak barátai. Ezért sem igazán lepődik meg, amikor a borvidékeiről híres déli Toussaint-ból személyesen érte küldi két lovagját Anna Henrietta grófnő, hogy segítsen a végére járni egy, a nemesasszony népét veszélyeztető, szokatlan fenyegetésnek. A kis grófság hivatalosan a Nilfgaardi Birodalomhoz tartozik, ám szokatlanul nagy függetlenséget élvez, és a háborúktól messze fekvő paradicsomi szépségű táj békéjét ránézésre semmi sem tudná megzavarni. A gyönyörű grófnő azonban nem véletlenül fordul a witcherhez: rejtélyes gyilkosságok történnek egyre közelebb a fővároshoz, az éj leple alatt meggyilkolt áldozatok köztiszteletben álló lovagok, és amellett, hogy egyik esetben sincsenek szemtanúk, valamennyi nyom zsákutcának bizonyul. Geralt jelenlétét nemcsak az emberfeletti képességekkel rendelkező elkövetőre utaló körülmények indokolják, hanem a mutációktól kiélesedett érzékei révén kivételessé vált nyomolvasói képességeire is szüksége lesz, hogy a gyilkos nyomára akadjon, valamint megtalálja az összefüggést a bestiális kegyetlenséggel megölt áldozatok között. A hajsza egyre váratlanabb fordulatokat vesz, és Geraltot egy halottnak hitt régi barátjával is összehozza, akivel aztán közösen próbálnak az egyre bonyolultabb ügy végére járni, amelynek szálai a sötét titkokat rejtő fővárosba, Beauclair-be vezetnek.
Habár vajmi keveset tud a helyiek által még a bornál is többre tartott hagyományairól, Geralt számára nem ismeretlen Toussaint, hiszen idevalósi országos cimborája, Kökörcsin mester is, akit errefelé Julian Alfred Pankratz viscount de Lettenhove néven ismernek, és akinek áldásos tevékenysége révén witcherünkről is sokan hallottak már errefelé. Kökörcsint nem túl hízelgő jelzők kíséretében Anna Henrietta említi, aki uralkodói rangja ellenére azon rengeteg nő egyike, akik szívét a nőcsábász bárd összetörte. A fiatal grófnő szívén viseli népe sorsát, ezért Geralt tiltakozása ellenére maga is aktívan részt vesz a gyilkos kézrekerítésében, ami aligha meglepő annak fényében, hogy a Witcher világában a női karakterek java elképesztően tökös (persze csak átvitt értelemben). Rajta kívül sok új és pár régi szereplőt ismerhetünk meg a bő harminc órás történet során. Akad köztük olyan, aki Andrzej Sapkowski könyveiből lehet ismerős, egyikük pedig a hazai Digic Pictures stúdió elképesztően látványos, és betétdalával együtt végre aktuálissá vált „A night to remember” című előzetes videójából köszön vissza.
„Ilyen rusnya teremtés a kalendáriumba' sincsen!”
Regős Bendegúz fent idézett mondata a Blood and Wine bestiáinak javára alkalmazható, szörnyfelhozatal tekintetében ugyanis meglehetősen erősen nyit a kiegészítő, és egyik randább bestia követi a másikat. Toussaint felfedezésébe 34. szint alatt nem érdemes belevágni, a rendkívül „vicseres” bevezető szakaszban ugyanis Geraltnak három átlagon felüli szörnyet is le kell győznie, viszont a későbbiekben is egyre bővül Bestiáriuma bejegyzéseinek a száma. Ízeltlábúak, sárkányfélék, lidércek, elátkozottak... Az idilli szépségű táj megtévesztő, hiszen itt még egy sárgarigó sem feltétlenül az, aminek látszik, az ösvényről letérve pedig sokféle veszélyt rejt az erdő, így szorgos vajákunk keze alatt valósággal ég a munka (meg az Igni).
A szláv mitológia és gyerekkori meséink rémei ismét megelevenednek, továbbá kiemelt szerephez jutnak a vámpírok, akik egy másik világból érkeztek a Létsíkok Együttállásaként ismert kataklizma idején. Megtudjuk, hogy a magasabb rendű vámpírok elképesztő erejük ellenére ugyanolyan érző lények, mint mi, emberek, és bár nem csillognak, egy tragikusabb sorsú képviselőjük a kicsit emós öltözetet részesíti előnyben – vagy legalábbis ugyanahhoz a szabóhoz jár, mint Corvo a Dishonoredból. Geralt megtapasztalja, milyen egy vérszomjtól örjöngő vámpír valódi arca, ugyanakkor ismét bebizonyosodik a Witcher világának egyik örök igazsága, miszerint sokszor nem az az igazi szörnyeteg, aki annak látszik. Geralt a könyvekben is gyakran megkönyörül rajtuk, illetve a hozzá hasonló számkivetettekkel, együttérzése okán, hajlamos szokatlan barátságokat kötni. Ilyenre kiváló példa a vámpír Regis, aki – minő véletlen! – sokunk kitörő örömére szintén Toussaint-ban tartózkodik, és nagyban hozzájárul a fajtájáról szerzett ismereteink bővítéséhez. Különösen mókás, amikor a játék közvetlen és közvetett módon is kigúnyolja a vérszívókkal kapcsolatos néphiedelmeket. A grófnőt például maga Geralt világosítja fel arról, hogy sem a karó, sem a napfény nem árt nekik. A kifogástalan modorú Regis búvóhelyét pedig hatalmas fokhagymafüzérek ékesítik, és menősége szempontjából az sem elhanyagolható, hogy egy csontvázat használ kalaptartóként…
Idén Toussant-ba megyek nyaralni
Toussaint-i tartózkodása idején Geralt a „Rómában viselkedj rómaiként” elvet követve kénytelen nyakig merülni a grófság furcsa hagyományaiban. A bűnügyi rejtély megoldása érdekében részt vesz palotai játékokon, lovagi tornán, sőt álarcosbálon, de valamelyest a borászmesterségbe is belekóstol, amikor szolgálati lakként megkapja a nagy múltú borgazdaságot, Corvo Biancot. Otthonunkat a Skyrim Hearthfire kiegészítőjéhez hasonlóan fejleszthetjük és kidekorálhatjuk falra aggatott kardokkal, vagy akár giccses festményekkel – de ha már skyrimes párhuzamok, van új lópáncél is! Természetesen Geralt számára is akad sok kard és páncél, amelyek közül a hat új witcher-szettet tetszés szerint átfesthetjük, hiszen miért pont magát Geraltot ne ihletné meg e festői táj? Felszerelésünket jobban a játékstílusunkhoz igazíthatjuk, mint eddig bármikor, meglévő képességeink mellé új mutációkat elsajátítva pedig a korábban túl keménynek bizonyuló szörnyek trófeáját is megszerezhetjük.
Toussaint színes és élettel teli fővárosa, Beauclair annak csodaszép palotájával és nyüzsgő negyedeivel szintén számos felejthetetlen élményt tartogat Geralt számára. Példának okáért a bankban formanyomtatványokat hajszol, utánajár a temetőből éjszakánként hallatszódó óbégatásnak, szoborról letört hímtag után nyomoz, ha pedig sok a stressz, bucira veri a Helyi Vagány Csávók képét.
Ha ez nem lenne elég, a helyi piaci igényekhez igazodva egészen szokatlan megbízásokat is elvállal: portréfestőnek áll modellt, szörnyekkel szelfiző természetfotóst ismertet meg a helyi élővilággal, vagy szőlőültetvényeket kártevőmentesít. És amennyiben kellően sokat tesz a helyi szőlőkultúráért, a termelők bort is elneveznek róla, hiszen csak jobban fogy a vérvörös nedű, ha Blaviken Mészárosaként palackozzák. Szokatlan kontextusban a Négytülki Ravix neve is elhangzik, és figyelmesen játszva sok más, a könyvekre tett kikacsintást is elcsíphetünk. Bár úgy tartják, a vajákoknak nincsenek érzéseik, Geraltból a Füvek Próbája és a mutációk sem tudták kiölni ellenállhatatlanul fanyar humorát, amely pokróc stílusával párosítva a játéktörténelem egyik legszórakoztatóbb főhősévé teszi, ráadásul a szíve is a helyén van. A környék nyújtotta örömök közepette sem feledkezik meg kötelességéről, és a bajbajutottak mellett a mástól segítséget nem remélhető elátkozottakon is igyekszik segíteni attól függetlenül, hogy az illető tollas, gyökeret vert, vagy csak megszállott kanálgyűjtő.
Borban az igazság
A Blood and Wine kapcsán kihagyhatatlan közhely, hogy nemcsak a nő, de a The Witcher 3: Wild Hunt is olyan, mint a jó bor: idővel csak nemesedik. A lengyelek nyílt világú szerepjátéka megjelenése óta rengeteget fejlődött, és a kiegészítővel együtt megjelent patch-csel grafikailag és játékmenet tekintetében is most ért a csúcsra. A káprázatosan részletgazdag látvány lassan megközelíti a korai E3-as videók szintjét, és a Witcher borongós világához mérten már-már giccsesen színes Toussaint az égszínkék egével, kristálytiszta vizű tavaival, és élénk színű vadvirágaival ugyanolyan lenyűgöző, mint amilyen Skellige szigete volt első látásra – csak itt ez a hatás később sem hagy alább.
A Blood and Wine az alapjátékhoz hasonlóan annyit ad, amennyit kiveszel belőle, és a legutolsó szeglet felfedezése ezúttal is komoly elköteleződést igényel. Ám cserébe többszörösen meghálálja a bele fektetett időt. Persze minél többet játszunk, annál nagyobb eséllyel futunk bele olyan vicces bugokba, mint a felaprított ellenfelek levegőben maradó végtagjai, a földbe nyakig süllyedő, vagy a föld fölött levitáló parasztok, de legalább a lovas bugokról tudjuk április elseje óta, hogy szándékosak (nyihaha). A rengeteg új küldetés között találunk humorosat és komolyat egyaránt, és az elképesztő profizmussal vágott átvezetőkben gazdag fő szál mellett ezúttal is átkokat megtörni a legemlékezetesebb, hála a többféle, gyakran szívbemarkoló végkifejletnek. Ezeken túl is van bőven tennivaló, hiszen még mindig ez az a férfias játék, ahol valós időben nő az arcszőrzetünk, ezért néha nem árt elmenni a borbélyhoz. Ha pedig egy időre elegünk van a világból, visszavonulhatunk a birtokra kártyázni, elvégre az új gwent pakli sem fogja összegyűjteni magát.
A bor sűríti a vért, tartja a közmondás, nekünk, magyaroknak pedig igazán nem kell magyarázni, milyen jó dolog a bor. A Witcher 3-nak ugyanilyen jó tett a Blood and Wine által hozott vérfrissítés, amely a lehető legméltóbb lezárása napjaink minden túlzás nélkül legjobb nyugati szerepjátékának. Úgyhogy nincs más hátra, elő a borospoharakkal, és igyunk Ríviai Geralt egészségére!
