The Wild at Heart teszt – Pikminta után

Fentire remek példa volt a Cozy Grove, ami némi csavarral az Animal Crossing Nintendóba zárt játékmenetét és stílusát hozta át végre PC-re. A The Wild at Heart hasonlóan jó szolgálatot tesz azoknak, akiket érdekelne a szintén Nintendo-exkluzív Pikmin, de mondjuk, az Overlord „gonoszsága” távol áll tőlük – vagy azt már túl sokszor végigjátszották. A lényeg ugyanis itt is nagyon hasonló: különféle lényeket „szerzünk”, majd környezeti fejtörőket oldunk meg a különleges képességeikkel, és néhány ellenfélnek is az orrára koppintunk velük. Csak itt 3D-s világ helyett egy indie-sen megrajzolt varázserdőbe kerülünk, hősünk pedig egy (na jó, két) gyerek.

Épp most indulok egy kalandra!

Wake terve mindössze annyi, hogy családi problémái elől világgá megy, amihez barátjával, Kirbyvel, a közeli erdőben találkoznának. Csakhogy Wake eltéved, de szerencséjére rátalál egy furcsa kis lényecske, aki után loholva az erdő egy ismeretlen részében köt ki. Itt pedig összefut egy szintén fura, de legalább emberszerű figurával, aki az erdő egyik őreként pár perc múlva ki is nevezi őt a terület megmentőjének. Innen jó szokás szerint előbb meg kell találni pár további őrzőt, majd néhány varázstárgyat, és végül meg lehet menteni a világot.

Ebben a felbukkanó, manószerű spritelingek lesznek segítségünkre, akikből idővel egyre több és többféle követ majd bennünket, kedvesen bamba módon. Viszont, ha megfelelő helyre dobjuk őket, képesek akadályokat elmozdítani vagy lebontani, hasznos holmikat kifejelni a tereptárgyakból és ellenfelekből, majd azokat összegyűjteni. Mi pedig melléjük sétálva vagy nagyobb távolságról saját fejlesztésű porszívó-proton packunkkal gyűjthetjük össze őket, ha szétszóródtak. És szét fognak, az biztos, mert tényleg nem valami eszesek, így elakadhatnak a pixelekben, és néha még akkor is elfelejtkeznek rólunk, ha a közelünkbe estek, de nem elég közel. A lényecskékből mindegyik típusnak van valamilyen különleges képessége és erőssége, így szép lassan nyílnak meg az új területek és kerülnek elő új spritelingek. És persze ettől függ majd az is, hogy melyiküket milyen ellenfél ellen érdemes bedobni.

Így neveld az izécskéid

Mindez egyszerűbb a gyakorlatban, mint leírva. Az irányítás is kézreálló és a kezdeti feladványok is remek rávezetők. Gondot legfeljebb az jelent, hogy a kb. 12 perces nappalokat 4 perc éjszaka váltja, ami alatt jobb az egyik bázison aludni, mert megjelennek a játék nagy részében legyőzhetetlen szörnyek. Emiatt többször megesett, hogy némi felfedezés után rábukkantam egy bonyolultabb (vagy inkább túl hosszúra nyújtott) rejtvényre, amit aztán félbe kellett hagynom, hogy másnap, elölről kezdve küzdjem le. Néha rage quit és újratöltés lett belőle – ami még mindig gyorsabb volt, mint a teljes retúrjegy. Ha már idegesítő dolgok: a dobálás egérrel néha elég pontatlan és megbízhatatlan volt (játékvezérlővel valamivel jobb), amibe legnagyobb sajnálatomra belehalt néhány manó.

A játék grafikája remekül illik a fő témához, ahogy a zene is. Az őrök és más lényeges karakterek érdekesen furák és szórakoztatóak, a spritelingek pedig kimondottan cukik. A rejtvények nehézsége némileg hullámzó, vagy legalábbis rájuk kell hangolódni, különben a kb. 8 órásra taksált játék közel dupla ennyi ideig tarthat (nyilván egy barátommal esett meg…). Ahogy a játék hangulatára sem sikerült teljesen ráéreznem, ezért nem igazán értem, hogy egy ilyen kedves, színes, gyerekfantázia alapú játékba miért kellett a komolyabb szálakat beleszőni. Mármint az indie-ségen, esetleg némi Undertale-kedési igyekezeten kívül.

Mivel az irányítással is akadtak bosszúságaim (az 1.0.16.0 verzióban), így a jóformán „indie AAA” 25 eurós árat túlzásnak érzem. Szerencsére azonban a The Wild At Heart a Game Passnak is része – ami szokás szerint éppen akciós –, így bárki kipróbálhatja fillérekért, hátha sikerül jobban egymásra találni a játékkal.