Habár éppen egy évvel ezelőtt egyszer már elővettük a The Walking Dead második szezonját egy teszt erejéig, de akkor még csak az első epizódot volt lehetőségünk kipróbálni, így most a teljes kép érdekében újra nekifutottunk a programnak, és mind az öt epizód ismeretében alkottunk végső véleményt a Telltale Games alkotásáról.
BEJÁRATOTT VILÁGVÉGE
A sztori nem sokkal az első évad után veszi fel a fonalat. Clementine-t irányítva, Omid és Christa társaságában kezdjük a kalandot, majd egy szívszorító fordulatot követően jó másfél évet ugrunk előre az időben, és tanúi lehetünk, ahogy a váratlanul magára maradó Clem egy teljesen új társaság tagjává válik. A korábban nem ismert szereplők természetesen új konfliktusokat jelentenek, és az alkotók ezúttal is rendkívül ügyesen adagolják a feszültséget. Kezdetben még nem tudjuk, kiben bízhatunk (az érzés ráadásul kölcsönös), a többiek ráadásul valamit el is hallgatnak előlük, ám az első epizód még a kételyekkel együtt is csak amolyan bemelegítés, és a második résszel indulnak be igazán az események, méghozzá a képregényben megismert, sokszor igen-igen kegyetlen módon.
Ahogy az első évad esetében, most is a történet a játék legerősebb része. Egyrészt, mert hűen követi az eredeti rajzolt kalandok hangulatát, másrészt egy tényleg elképesztően jól kidolgozott forgatókönyvet kapunk, ahol egymást érik a meglepetések és a nem egyszer megdöbbentő fordulatok, érdekes karakterekkel és jól megírt párbeszédekkel fűszerezve. Ahogy korábban, úgy most is minden epizódra jut egy-egy csúcspont (vagy cliffhanger), és amíg az első évad a képregényre tett kikacsintásokat (emlékezzünk csak Hershel figurájára és a farmra), addig a játék második évada már a saját jól felépített univerzumát használja az atmoszféra elmélyítésére. Találkozhatunk szereplővel az első évadból, sőt, még a két szezon közé ékelt The Walking Dead: 400 Days karakterei is visszatérnek kisebb-nagyobb szerepekben. A történet emellett ügyesen építkezik a korábban már bevált alapanyagból, így a játék egyes szereplői és helyszínei egyértelműen a Kormányzót és városát juttatják az ember eszébe – persze a lehető legjobb értelemben.
NINCS SOK DOLGUNK
Ami a játékmenetet illeti, az nem sokat változott az elődhöz (vagy a többi Telltale-alkotáshoz) képest; leginkább egyszerűsödött, ami annyit tesz, hogy a kissé fapados kalandjáték irányából még erőteljesebben az interaktív mozi irányába tolódott a hangsúly. Aki szerette az első évadot, annak ez aligha fog fejfájást okozni, aki pedig nem tudott megbarátkozni ezzel a megoldással, az jó eséllyel nem tért vissza a második etapra. A lényeg, hogy a játékidő nagy részében csak figyeljük a körülöttünk zajló eseményeket, párbeszédekkel „befolyásoljuk” a történet alakulását, illetve alkalmanként interakcióba kerülünk a környezettel (felfedezés, tárgyfelvétel és használat), továbbá quick time eventek keretében harcolunk, jobbára az életünkre törő zombikkal.
A sztorit már dicsértük, de a játékkal kapcsolatban hangoztatott „a döntéseid befolyásolják a történetet” továbbra is amolyan kegyes hazugság, jól felépített illúzió, hiszen valójában nem sok kihatásunk van arra, hogy ki marad életben és hogy miképp alakulnak az események. A történet előre meg van írva, van egy gerince, és alkalmanként vannak ugyan egymástól eltérő, párhuzamos szálak, ezeknél pedig dönthetünk, hogy melyiken kívánunk végighaladni, de nagy vonalakban ettől még így is, úgy is az fog történni, amit az írók előre megálmodtak. Ez alól egyedül a sztori utolsó nagy döntése képez némi kivételt, és a végkifejlete(ke)t látva kíváncsian várjuk, hogy a fejlesztők miképp fogják elvarrni (vagy továbbvinni) a két ellentétes lehetőséget a már bejelentett harmadik szezonban.
Az viszont, hogy a történetet befolyásolása csak jól felépített illúzió, számunkra továbbra sem probléma, hiszen miközben benne vagyunk a játékban, ez csak elvétve jut eszünkbe: a történet magával ragad, aggódunk a főhősért és a többi szereplőért, továbbá kíváncsian várjuk az újabb és újabb fordulatokat. Összességében tehát kiválóan szórakozunk, és ha jobban belegondolunk, akkor pont ezért indítottuk el a programot, és innentől fogva lényegében teljesen mindegy, hogy a fejlesztők milyen trükkökkel érték el a kívánt hatást.
ÖREG MOTOR NEM VÉN MOTOR
Ami a játék technikai oldalát illeti, a The Walking Dead alatt még mindig a Telltale Games ősöreg motorja zakatol, a jól bevált cel-shading grafikával nyakon öntve, ám a monitorokra kerülő látvány még így is bőven megállja a helyét. Túlzás nélkül állítható, hogy a csapat frissebb alkotásai közül még mindig a TWD második szezonja néz ki a legjobban (a The Wolf Among Us vetekedhet még vele), és igazából elég furcsa, hogy a december elején megjelent, ugyanezen megoldást használó Trónok Harca játék vajon miért nem képes az itt látható színvonalat nyújtani. A karakterek szépen kidolgozottak, rendesen működik a mimika, ráadásul a helyszínek is ügyesen fel vannak építve, részletesek és markánsan eltérnek egymástól (ugyanezek a pozitívumok a Game of Thrones első epizódjáról nem igazán mondhatóak el).
A grafika mellé ráadásul most is kiváló hanganyag dukál, már ami a szinkront illeti, legyen szó akár a legjelentéktelenebb szereplőről. A zenei aláfestés terén ugyan már nem remekel a sorozat (bár az epizódok végén felcsendülő számok rendben vannak), hiszen egyetlen dallamot sem tudnánk a tíz órányi kaland után felidézni, de mindez egyáltalán nem probléma, hiszen a játék enélkül is szinte tökéletesen működik.
MEGINT SIKERÜLT
Ha jobban belegondolunk, a The Walking Dead második évadja (és lényegében az összes többi hasonszőrű Telltale-játék) nem egy nagy etvasz, a fejlesztőknek mégis sikerült ráérezni valamire, és szinte minden alkotásukat képesek megtölteni olyan tartalommal, amelynek hála könnyedén szemet hunyunk az ilyen-olyan hiányosságok felett. Clementine kalandja ugyan egy kicsit lassan indul be, de a második epizódban új lendületet kapó események magukkal rántják az embert, és egészen addig nem hagyják nyugodni, míg az ötödik rész végére nem ér.
Igaz ugyan, hogy a ránk váró órák alatt sokszor meg van kötve a kezünk, korlátozottak a lehetőségek és még a befolyásunk sem olyan, mint egy komolyabb szerepjátékban, viszont az is biztos, hogy csak nagyon kevés játék képes felültetni minket egy olyan érzelmi hullámvasútra, mint a TWD második évadja. Az első rész ilyen szempontból nagyon magasra tette a lécet, és bár az ottani, érzelemgazdag finálét a folytatás nem is tudja megugrani, de az élmény még így is kimagasló a sokszor egy kaptafa történettel operáló videojátékok között.
A Telltale Games játéka nem tökéletes, sőt ha egészen őszinték akarunk lenni, akkor egy picit már a rutin is érződik az egyre-másra érkező epizodikus kalandjaikon, de az általuk tálalt sztorik és karakterek még így is olyan értéket képviselnek, amiért érdemes kipengetni azt a huszonpár eurót. Az első évadban megismert félszeg, sokszor kissé esetlen Clementine a második szezonra igazi kis túlélővé érett, segítségünkkel már a legnehezebb helyzetekben is megállja a helyét, és annak ellenére is kíváncsiak vagyunk a további sorsára, hogy a lelkünk mélyén azért tisztában vagyunk vele, hogy a fejlesztők jó eséllyel a harmadik évadra sem fogják megreformálni az általuk tökélyre emelt interaktív videojátékok műfaját.
