Előző számunkban alaposan lehúztam a Raven második felvonását, érzésem szerint joggal, hiszen a kimagasló első részt egy rövid, újrahasznosított elemekből építkező és összességben csalódást keltő folytatás követte. Akkor azzal búcsúztam, hogy remélem, a záróetapra a King Art összeszedi magát, és legalább felvillantja azt a tehetséget és szakmai tudást, ami a nyitányt olyan parádéssá tette. Nos, valamit tényleg villantottak, de ez még nem az a holló, amit keresünk.
A titokzatos négyes
Sajnos azt már tudtuk, hogy ez a felvonás ismét visszaemlékezéssel indít ismerős helyszínen, ráadásul miután legutóbb a fejlesztők beráncigáltak a képbe egy újabb szereplőt, azt is, hogy megint más bőrébe fogunk bújni. És lőn: újfent végigjárjuk a hajót, ezúttal a Holló segítőjének a barátnőjével (...), illetve az említett fiatalemberrel is megyünk pár kört. A felállás tehát ugyanaz, mint az előző nekifutásnál: rávilágítunk a történet eddigi homályos pontjaira, így például megtudjuk, miért kellett meghalni a bárónőnek (bár nagyjából sejtettük), hogyan menekül meg Zellner Gebhardt kezei közül, és mi történt a dokival. Ezután kikötünk Egyiptomban, hogy immár Kairóban a rablás előzményeit és magát a nagy akciót is első kézből éljük át – bizony, semmilyen új helyszín nem vár ránk, hacsak nem tekintjük annak a múzeum tetejét, de hát... szóval értitek.
Aztán végre visszakanyarodunk oda, ahol a második felvonás első órájának végén tartottunk, vagyis találkozunk a szorult helyzetben lévő svájci zsaruval – és jön egy olyan finálé, amelyet én még mindig nem tudok hová tenni. Sajnos ezt nem tudom bővebben kifejteni anélkül, hogy ne lőném le az egész játékot – maradjunk az „érdekes” jelzőnél, és annál, hogy amint lesz rá időm, ismét végig fogom tolni a teljes első részt eme csattanó ismeretében, hogy eldöntsem, minden idők leginkább nonszensz és értelmetlen, vagy egyik legzseniálisabb záróakkordjáról van-e szó.
Zátonyok közt
Játékmechanikai szempontból szintén Janus-arcú a projekt. Nagyjából azt kapjuk, amit eddig, ám immár kizárólag tárgygyűjtés- és kombinálás vár ránk, minijáték, puzzle nem – jellemző minderre, hogy ugyan ki kell nyitnunk egy titkos rekeszt, ám ennek kombinációját dialógusokkal szerezhetjük meg (értsd: a létező összes szereplőt kifaggatjuk), és ha sikerült, csak egy achievement a jutalmunk. A készítők már azt se engedik meg, hogy learassuk munkánk gyümölcsét, és kinyissuk ezt a bizonyos rejtekajtót, mert egyszerűen átlépi a narratíva. Amúgy a feladatok elég egyértelműek, bár van egy-két nagyon kicsavart történet (például egy olyan triviális dolog, mint egy drót meghajlítása egy tök más irányú akció által, amitől azért ledobta az agyam az ékszíjat). És ha már szóba kerültek a beszélgetések, nos, ilyesmiben bőven lesz részünk, talán több is, mint szeretnénk, ráadásul van, ami csak színesíti a sztorit, mint például az ifjú hegedűvirtuóz a játék szempontjából irreleváns élettörténete.
A technikai oldal épp ennyire felemás: a grafika továbbra is hangulatos (bár azért az átvezető videókon dolgozhattak volna még a srácok), a zene szintén, a szinkronhangok rendben vannak. Az animációk terén azonban már nem ennyire rózsás a helyzet, az útkeresési problémák miatt egy helyben szteppelő, majd varázsütésre a pálya más pontján felbukkanó karakterek rendesen belepiszkítanak a müzlibe. A játékidő pedig újfent kurta, alig három óra alatt simán letudhatod az egészet.
A karácsonyi puding
Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol össze kell foglalnom a Ravent – és amikor a cikk írása előtt fejben összeraktam magamnak a mozaikdarabkákat, már tudtam, hogy mi a játék legnagyobb problémája: az hogy háromfelé vágták. Nem tudom, ki a bűnös benne, de elhibázott és felesleges döntés volt, ugyanis egyrészt rossz helyeken csattant az olló (erre már utaltam legutóbb), másrészt ez a megoldás széttépte a narratívát, széttördelte azt a feszes ívet, amely egy sztoriközpontú játék gerince. E zárópasszus címéül épp azért választottam ezt az Agatha Christie opust (amúgy az összes teszt belcíme a krimi királynőjének egy-egy műve), mert két gondolat is rejlik benne. Egyrészt az, hogy, amint azt az angol mondás tartja, a puding próbája mindig az evés, és bár finom volt az első pár falat, a tálat idejekorán elvették előlünk, és amikor visszakaptuk, az összeesett, ízehagyott matéria már csalódást okozott számunkra, másrészt mert azért még ennek ellenére is érdemes berendelni ezt a fogást, mondjuk az ünnepi szezonban, leárazva, és nem nagy elvárásokkal ugyan, de egyben elfogyasztani. Én is így teszek, újra átrágom magam rajta, és talán akkor kisimul pár ránc a homlokomon és pár kérdőjel a fejemben. Csak megvárom, míg elmúlik ez a kesernyés utóíz...
