Ínséges idők járnak a magamfajta Agatha Christie rajongókra. Míg 2005-2007 között az AWE Games jóvoltából el voltunk kényeztetve (a széria két remekbe sikerült darabja is szerepelt a PC Guru teljes játék mellékleteként), a JoWooD összeomlása és a jogok elvesztése után a kiadót felvásárló Nordic Gamesnek nem sok mozgástere maradt. Ám bármilyen problémát át lehet hidalni egyetlen zseniális ötlettel és egy tehetséges csapattal – erre pedig nem is találhatnánk jobb példát, mint jelen tesztünk alanyát.
Az emlegetett tehetséges csapat a KING Art, amely már a Book of Unwritten Talesszel bebizonyította, hogy értenek a kalandműfajhoz (még ha a tavalyi előzményrész, a Critter Chronicles hagyott is bennünk némi tüskét), a zseniális ötlet pedig a hommage. A francia eredetű szó (ejtsd: omázs) jelentése hódolat, tisztelet, és a képzőművészetben, zenében olyan műalkotást takar, amely valamely nagy előd emléke előtt tiszteleg, olykor felidézve annak stílusát is. Márpedig a Raven pontosan ilyen: a német srácok, akik a látottak alapján nemcsak rajongói, de ismerői is a krimikirálynőnek, egyszerűen fogták Christie legismertebb műveit, majd azok alapmotívumait, illetve az írónő stílusjegyeit összegyúrva egy egészen kimagasló, a saját lábán is megálló alkotást készítettek.
Nemezis
Az alapsztori központi figurája a címszereplő Raven (Holló), egy mestertolvaj, aki hajmeresztően arcátlan akcióival rémiszti el és egyszersmind ejti ámulatba Párizs és Európa lakóit az ötvenes évek végén. A bűntett helyszínén hagyott hollótollról elhíresült úri bűnöző karrierjének egy fiatal francia nyomozó, Nicolas Legrand vet véget 1958-ban, aki nemcsak elkapja őt, de le is puffantja. Aztán 1963-ban újabb rablássorozat kezdődik, melynek elkövetője ugyancsak egy-egy hollótollat hagy maga után; a legnagyobb port a legutolsó, szeptemberi tett kavarja, melynek során a British Museumból eltűnik a legendás ikergyémánt, a Szfinx Szeme egyik, ott őrzött fele. A sajtó persze rögtön találgatásba kezd – ki lehet a „Holló örököse”, aki amúgy sokkal piszkosabb munkát végez, mint elődje, hiszen öt sebesült ember az esetek kárvallottja. Az ügy felgöngyölítését ismét Legrand-ra bízzák, akinek első feladata az, hogy a másik drágakövet kísérje el biztonságban Kairóba, az Orient Expresszen.
Ha most a kedves olvasó azt gondolja, hogy az általunk irányított figura az agilis detektív lesz, nagyot téved. Ez a játék első csavarja: főhősünk ugyanis egy svájci rendőrőrmester, Anton Jacob Zellner, aki amolyan nyugdíjazása előtti „jutalomjátékként” kiharcolja főnökeinél, hogy ő legyen az a hatósági közeg, aki védőőrizetet biztosít az országon átrobogó vonaton a felügyelőnek és értékes csomagjának. Zellner pályafutása utolsó nagy lehetőségének tekinti a megbízást: most megmutathatja, hogy sokkal többre hivatott, hogy van benne elég tehetség és spiritusz akár komolyabb bűnügyek felgöngyölítésére is. Nem is sejti, hogy hamarosan valóban szükség lesz minderre, és hogy élete micsoda fordulatot vesz...
Az már a játék első perceiben nyilvánvalóvá válik minden Christie-rajongó számára, hogy a német fejlesztők Poirot mesterről mintázták a köpcös, joviális őrmester figuráját, aki bár nem annyira piperkőc, mint a belga szuperszimat, és bajusza sem olyan pompás, ám a kis szürke agysejtek tornáztatásában nem marad el tőle. A párhuzam kicsit zavarba is ejtő, hiszen a felületes szemlélő könnyen összetéveszthetné a Ravent és a Gyilkosság az Orient Expresszen című örök klasszikust – itt sem lesz más dolgunk, mint sétálgatni a szerelvényen, beszélgetni az emberekkel és megpróbálni egymás mellé illeszteni a kirakós darabjait. Ráadásul a fejlesztők egy újabb, bár kézenfekvő sróffal múzsájukat is felcsempészték a vonatra: az egyik utas nem más, mint Lady Clarissa Westmacott, a kor neves krimiírónője, akinek maga Zellner őrmester is nagy rajongója – gondolom nem árulok el vele nagy titkot, hogy a hölgy Agatha Christie alteregója, nemcsak külsejében, de életrajzi elemeiben is (ilyen például a régészethez fűződő viszonya, de neve is, ugyanis a krimikirálynő első műveit Mary Westmacott néven jelentette meg, egyik keresztneve pedig Clarissa volt), sőt művei is Christie-parafrázisok (Little Indians, Murder in Egypt, Death on Rails). Íme egy újabb bizonyíték az említett hommage-ra – és nem az utolsó, hiszen a játék második felét már egy hajón töltjük, útban Kairó felé, és az ottani események a Halál a Níluson legjobb pillanatait idézik, ám más művek is be-be villannak egy-egy motívum erejéig. A KING Art szakijai láthatólag nagy örömmel lubickoltak a lehetőségben, jómagam pedig ugyanilyen örömmel fedeztem fel az újabb és újabb nyílt, vagy éppen rejtett utalásokat.
Nem csalás, nem ámítás
Szerencsére örömünket tovább fokozza a remek hangulat: a Raven zenében, grafikában, animációban, történetvezetésben, narrációban egyaránt maximálisan teljesít, nehéz fogást találni rajta. A King Art nem először bizonyítja be, hogy lehet 3D-ben is élvezetes kalandjátékot készíteni, csak megfelelő tehetség kell hozzá. A játék karakterei egytől-egyig hiteles figurák, ráadásul remek angol szinkront is kaptak, Ha pedig hitelesség, akkor az animációt külön ki kell emelnem: főhősünk például nem vág zsebre egy egész vonatot – ha nagyobb tárggyal kell közlekednie, azt a kezébe fogja, és ha valamivel eközben interakciózni kell, a holmit akkurátusan leteszi maga mellé. Ugyanilyen gondos „kezelésben” részesültek a környezet interaktív elemei: ha egy adott pontnak a megvizsgálás után már nem lesz jelentősége, inaktívvá válik, így tudni lehet, hogy ami még „él”, azzal dolgunk lesz. A dialógusok épp így életszagúak: bár viszonylag sokat kell dumálni (ami ugye egy nyomozós kalandjátéktól nem meglepő), de a párbeszédek felépítése logikus és lényegre törő, és maguk a megjelenő kérdések is az őrmester saját gondolatait tükrözik, az általa vezetett napló pedig szintén személyes amellett, hogy összeszedettségével nekünk is segít úgy az immerzióban, mint magában a játékban.
Apropó segítség: ha valamibe picit (de tényleg picit) bele akarnék kötni, az nem is a fősztorihoz kapcsolódik. A srácok ugyanis elrejtettek pár mellékszálat is a játékban (az első etapban például egy ellopott erszényt kell megtalálnunk és kinyitni egy bezárt ajtót), teljesítésükért pluszpontokat kapunk, a kaland végén pedig ennek alapján kiértékeli teljesítményünket a program. Nos, én az „amatőr detektív” rangot értem el, és nem tudom, hogy mit mulasztottam el, hiszen semmiféle infó nincs arra vonatkozóan, hogy összesen hány pontot lehet elérni, és miért járnak a plusz „pacsik”. Apró tüske, de hát a maximalizmusom és a büszkeségem, ugye...
Tragédia három felvonásban
És ha már próbálok csomót keresni a kákán, azt is meg kell jegyeznem, hogy a játék nagy gondot nem fog okozni a műfaj híveinek. Alapvetően csak tárgygyűjtés- és kombinálás van (plusz két, leginkább ügyességet igénylő minijáték), és mivel a helyszínek kicsit és a cuccokból sincs sok, maximum a sok mászkálás és (ha nem akarod az interaktív pontok felvillantásával az emlegetett pontszámot csökkenteni) a pixelvadászat hátráltat az előrejutásban. Persze ez sem akkora gond, lévén az első végigjátszás akár 5-6 órát is igénybe vehet, ami egy epizodikus, három részre vágott kalandtól szép teljesítmény. És különben is: a lényeg a fentebb taglalt, remek hangulat, amivel tényleg nincs hiba – és amelyre a legfőbb bizonyíték ismét az, hogy igazán mérges csak azért vagyok a készítőkre, mert ismét egy irgalmatlanul nagy cliffhangerrel zárták Zellner őrmester és a Holló történetét, márpedig ez csak akkor következik be, ha valóban beszippantja a játék az emberfiát. Szerencsére a folytatás augusztus 27-én érkezik, így sokat nem kell kiböjtölnünk – a kedves olvasó pedig addig végig is játszhatja az első részt, amit tényleg jó szívvel ajánlok mindenkinek. Főhajtás!
