Nappal, vagyis inkább naplemente az Atlantic Island Park parkolójában, ahonnan inkább továbbhajtanék, de Callum minduntalan a játékmackóját akarja, az meg vélhetőleg a vidámparkban maradt. Az információs pultnál lévő férfi nagyon megértő, majd azt mondja: „Nyugodjon meg Lorraine, néhanapján mindenki elveszít valamit… gondolja át, hol látta utoljára a mackót.” Azután a hátam mögé tekintve felsóhajt. „A fia beszökött a parkba, kinyitom a kaput, hogy utána tudjon menni.” Én pedig belépek a fantázia világába, ahol hirtelen leszáll a sötét éjszaka, a hangok nyomasztóbbá válnak, mialatt pedig egy lámpa az utolsó szikráit leheli ki, azon gondolkodom, vajon ki volt ez az alak a bejáratnál és honnan tudta a nevem?
A vidámpark sötétjében
Alapjában véve a The Park egy ideális világban remek móka lenne. Sétáló szimulátorként belső nézetből járhatjuk be a napnyugta után egyre frusztrálóbbá váló, folyamatosan szorongást okozó vidámpark különböző attrakcióit, meghallgatjuk a Mesehajó kicsit elferdített befejezésű Jancsi és Juliskáját, kipróbáljuk a Polipot, az Óriáskereket, a Hullámvasutat, dodzsemezünk egyet, majd zseblámpával felfegyverkezve behatolunk az Elvarázsolt kastély (ezúttal Horror House) rémülettel teli zugaiba. Az Unreal 4 ehhez kiváló alapot biztosít, a hanghatások és a hangulat pedig tényleg tesz arról, hogy élvezzük a kis kiruccanást, míg a történet végére nem érünk, és össze nem szedünk minden jegyzetet. Megtudjuk, hogyan lett valakiből gyilkos ámokfutó, milyen balesetveszélyes a hely (innentől pedig még egy okot kapunk a félelemre – mert mi van, ha minden összedől alattunk…), közben pedig keressük fiunkat, és elmélkedünk az élet nagy dolgain. El lehet ezt vajon rontani?
Másfél óra az életünkből
Naná, hogy el lehet. Alapjáraton az atmoszférával nem lenne baj, elvégre a már a Secret Worldből is ismert vidámpark tökéletes helyszín egy idegborzoló, alaposan megborzongató utazásra, ám valahogy mégsem jön össze a nagy produkció, a porondmester pedig a gyilkos bohóc vállán sírdogálva sunnyog ki a cirkuszi sátorból, miközben a tömeg fütyül, és műanyag palackokat dobál. Az ugyanis hagyján, hogy a program kicsit optimalizálatlan, nem egy esetben még egy erősebb gépen is összevissza riceg és szaggat, de a karakterek animációja és úgy önmagában a kinézete is elég kezdetleges. Jó, túlzás volna azt állítani, hogy a The Park rosszul néz ki, mert ez egyáltalán nincs így, sőt egy-egy pillanata feledteti minden bánatunkat. A Mesehajóban ülve gyermekkorunk jut az eszünkbe, a Polip feltekert sebessége önmagában rémisztő, emellett pedig van pár hangulatos pillanat, ami illeszkedik a horrorisztikus esszenciához, amit a Funcom próbált megfogni. De mindez kevés, pláne akkor, ha tisztában leszünk a ténnyel: másfél óra alatt ráérős tempóban is a történet végére érünk (ebbe vegyük bele az utolsó negyed pofátlan körforgását), a parkba meg esetleg, talán (hangsúlyoznám: esetleg) visszatérünk, ha nem sikerült kiszedni az összes achievementet. A 10 euro nem sok, de ennél talán többet ér.
Nem új, nem felejthetetlen
Az extrák közé benézve aztán megvilágosodunk. A The Park egy remek reklám a szintén a norvégok által kreált Secret Worldhöz. Nemcsak abból táplálkozik, de megnyitható extrákat is biztosít az MMO-hoz, a kis kaland pedig meghozhatja kedvünket annak megismeréséhez. Kár, hogy a Layers of Fear például hatásosabb, az Ethan Carter pedig drámaibb is. Mert bár nem ütünk meg nőt, Lorraine megérdemelne egy kis észhez térítést némely monológját követően, ami kiboríthatja a bilit. A szomorú pedig az, hogy a sacc per nyolcvan perc után leginkább erre emlékezünk majd, nem a remek forgatókönyvre, a megható jelenetekre, a durva ijesztgetésekre (egy jumpscare ugrasztott meg összesen), vagy a felülmúlhatatlan hangulatra. Kár érte, sokkal többre és jobbra számítottam. Bár az augusztusi bejelentés utáni októberi megjelenés azért gyanús volt.
