A rút kiskacsa históriája
Ahogy elindul a játék, már a kezelőfelületen jókat lehet mulatni, hisz minden, hangsúlyozom: minden gyurmából van! Aki zsigerből nem zárkózik el ettől az egész ötlettől, biztos, hogy remekül fog szórakozni Klaymen bénázásain. Főhősünk, egy elvont világ nyomikacsa-szerű lénye, öntudatra ébred, és nekilát felfedezni Sohaországot. Abszurd, de szellemes a játék minden része; az ember már csak azon is elmosolyodik, ahogy plattyog előre ez a "jószág", nem beszélve a reakcióiról, mimikáiról. Kalandjátékokhoz híven itt is a jól bevált point 'n' click megoldással közlekedünk, megspékelve egy kis belső nézetes kóválygással. A kezelőfelület ennél egyszerűbb nem is lehetne, ugyanis nincs "inventory", de nincs is rá szükség, hisz virtuális ufó-kacsánk mindent el tud tárolni a testébe épített spájzában. Hoborg világa számos kihívást rejt, amivel szerencsétlennek meg kell birkóznia, hogy megtudja, mi a csuda is ez az egész, amiben egyszer csak felébredt. Utunk során kis kazettákba botlunk, ezeket néhány helyen vissza lehet nézni, amik úgymond a "neverhoodi biblia" megfilmesítve - csak itt az egész nem Istennel, hanem Hoborggal kezdődik... A játékban haladva egyre több kazettát szedhetünk össze, ezzel folyamatosan tisztul a kép, hogy ki is az a Hoborg, illetve miről is van szó. Ha valaki esetleg valóban bibliai szintekre akarná beleásni magát, annak Ádámtól Éváig minden le van írva a játék egyik "legelfuseráltabb" részén, egy kiállhatatlanul hosszú folyosó falára vésve - én feladtam a 4. szakasz után, de higgyétek el, egyszer vége lesz -, amin előbb vagy utóbb muszáj lesz végigmennünk. Aki ezt kitalálta, tényleg pár centivel a föld fölött lebeghet...
Amikor már minden mindegy...
A játékban nem igazán érdemes túl sok logikát keresni, legtöbbször véletlenül akadunk rá a jó megoldásra, sőt, őszintén szólva el se tudom képzelni, hogy jöttem volna rá egy-két helyen a megoldásra, ha nincs kéznél egy végigjátszás. Mégis a játék hangulata magával ragadja az embert, és sokszor inkább nem adja még föl, mert kíváncsi, hátha egy újabb kazettát rejt a feladvány. Érdemes mindent jól megnézni, átvizsgálni, és ha találunk olyan jeleket, amikről ordít, hogy fontosak lehetnek, akkor nem árt papírra vetni a leletet, mert Klaymen haladási sebessége a csigáéval vetekszik, és ha egy ilyen figyelmen kívül hagyott apróságért kell percekig gyalogolni, az egy pöttyet bosszantó...
A játék "grafikája" nemes egyszerűséggel az a terep, ahol Klaymen kaladjait leforgatták, azaz a felépített gyurmavilág. Külön felvették a mozdulatokat, amit számítógéppel "megfilmesítettek", játszhatóvá tettek a fejlesztők. Sajnos akkoriban még a 640x480-as felbontás volt az elfogadott, így ennél nagyobbra nem is lehet állítani a megjelenítést, és a videók képminősége sem a legtisztább, ugyanakkor még élvezhetőek. Sosem a grafikájáért szerettük a Neverhoodot, inkább az elvontságával, ötletességével hívta fel magára a figyelmet. No meg a remek hanganyagával: a játék alatt Terry Scott Taylor remekül komponált elvont muzsikája szól, amivel több díjat is nyert, így érthető hogy még külön hanglemezen is megjelent a Neverhood zenéje! Minden helyszínen más-más dallam szól: kellemes - ámbár nagyon alternatív - country-dzsessz stílusra emlékeztetve, amely hihetetlenül szórakoztató tud lenni mindaddig, amíg nem akadunk el...
Viszlát, Teddy Maci...
Ha úgy vesszük, a játék sztorija nagyon mély - lásd: hosszú sárga folyosó... -, de ugyanakkor amennyit átélünk belőle, az ennél sajnos sokkal rövidebb, ám annál izgalmasabb: rejtett poénok, elmebeteg ötletek, logikátlan feladványok, drámai fordulatok, sőt többféle befejezés, döntésünktől függően... Van itt minden: egy maciért ácsingózó robot, egy rókázó meztelen csigának látszó maszlag, sőt egy titkos hódoló is Willie Trombone személyében, aki a kazettákon is látható, Klaymenre hajazó teremtés, csak kissé vénebb, illetve szemmel láthatóan hiányzik pár kereke szegénynek. Mégis ő az, aki segít nekünk, ha elakadunk, csupán vissza kell battyogni arra a helyre, ahol ébredtünk, és lenézni a létrán, ugyanis Willie szerelmeslevelei sokszor megkönnyíthetik a dolgunkat. Ugyan elsősorban a poén dominál, azonban számomra egy-két helyszín kimondottan nyomasztóan hatott elvontságával, és ezt csak tetézte a közben hallható, már említett remek háttérmuzsika.
A The Neverhood egy igen figyelemre méltó kezdeményezés, amit sajnos nem igazán vettek észre akkoriban - valószínűleg még sokan nem tudtak szabadulni a Duke Nukem 3D okozta extázistól. De most itt a lehetőség kipróbálni azoknak, akiknek kimaradt, akik pedig ismerik/szeretik, azok néhanapján biztos elő-előveszik egy kis nosztalgiázásra, hiszen összességében egy zseniális, ízig-vérig kalandjátékról van szó, remek hangulattal, díjnyertes muzsikával, egyszóval: kötelező darab, minden kalandjátékos polcán!
