Ciki vagy nem ciki, személy szerint 4-6 éves koromban kifejezetten odavoltam a zöld, barna és egyéb színekben pompázó kis műanyag katonákért. Tudjátok, azokról a plasztik harcosokról van szó, akik hősként, egy bizonyos testhelyzetbe bepózolva, a talpuk alatt egy kis talapzattal ellátva, a nap minden órájában készen álltak a háborúra, amit mi vívtunk meg velük. Persze, gondolom, ahogyan én is, úgy mindenki más is maga tudta le a néma bakák dialógusait, noha ezekhez a csatákhoz nem volt szükség nagy, magasztos eszmékre és sztorikra. Azután eltelt jó pár év, majd jött a 3DO az Army Men-szériával, ami felelevenítette a szép emlékeket, illetve a virtuális frontvonalra küldte ezeket a szívemnek kedves figurákat. A minőség mondjuk ingadozott, ami számomra néha nyűgként volt jelen, hiszen réges-régen, egy messzi-messzi háromszámos galaxisban többször is tesztelnem kellett a sorozat ilyen-olyan darabjait. A se veled, se nélküled jellegű kapcsolatnak végül az elmúlás vetett véget: egy ideje már nem érkezett hasonszőrű játék. Egészen mostanáig, mikor a független Virtual Basement fejlesztése, a The Mean Greens – Plastic Warfare (TMG) napvilágot látott a Steam kínálatában.
Fegyvert vállhoz!
Mondanom sem kell, a viszontlátás hatalmas örömmel töltött el. A produkció adatlapját és a pozitív véleményeket böngészve egyből Chocho felé fordultam gyermeki mosollyal arcomon, aki gondolván érzékeny lelkemre persze rá is bólintott a tesztre, sőt meglepő módon kétoldalasra tervezte be annak helyét. Miután pedig a program kódok formájában beérkezett hozzánk, ő is csatlakozott Chris társaságában, így hárman indultunk meg az egy átlagos háztartás különböző helyszíneinek bevételére.
A TMG ugyanis a jól bevált receptnek megfelelően, 3D-ben, lekicsinyített méretben mutatja meg a ház összes szegletét. A kádban gumikacsák úszkálnak a víz felszínén, a konyhai mosogatónál buborékok szállnak fel a tisztítószer hatására, a csocsóasztalon pedig rudakra húzott karakterek rúgják a lasztit. A nappaliban vasútmodell és autóversenyes pálya hever, sőt még egy a játékkal azonos című társast is találni az egyik térképen, aminek egyszerű építményei között kártyalapok és dobókockák hevernek. Minden egyes terület élettel, lélekkel és lelkesedéssel van tele, a tereptárgyak illenek az adott régióhoz, a mosóporok és üdítők oldalán figyelmeztetések és egyéb feliratok olvashatóak. Mindennek köszönhetően most már modern, egészen látványos formában fedezhető fel, hogy egy apró játék katona miként látná élőhelyünket, ha éppen háborúba vonulna. Mert ugye külsőnézetes formában (a kamera hátulról követi a karaktert) ez a dolgunk nekünk is.
Sajnos (és ezt tényleg nagy szomorúsággal mondom) nincsenek kasztok, nincsenek fejlődési lehetőségek. A missziók, összecsapások elején kiválasztjuk katonánkat, aztán megindulunk a cél teljesítésére. Ötfajta fegyver (géppuska, shotgun, mesterlövész puska, rakétavető, lángszóró) és egy gránát áll rendelkezésre, a mozgást pedig a futás, guggolás, ugrás és vetődés dobja fel. Ezekkel kell helytállni, ami bizonyos fokig adja magát, ha mindenképpen kiegyenlített, csak a képességeket előtérbe helyező harcokra vágyunk.
Tíz pálya, tíz játékmód
A program egyik legérdekesebb megvalósítása az, ahogyan a pályákat kezelték az alkotók. Minden egyes helyszín másfajta stratégiát kíván, és teljesen eltérő kihívást nyújt. Erre mi is gyorsan rádöbbentünk, elvégre, míg a művészeti asztalon ész nélkül irtottuk egymást (mindenki-mindenki ellen alapon), addig a táblásjáték utcáin már csapatokba verődtünk. Először sajnos egymás ellen beosztva, aminek a vége az volt, hogy Chris jól odapörkölt Chochónak és nekem. De később tanultunk a hibáinkból, a további pályákat már egy csapatban küzdöttük le.
A fürdőkádban az oldalt elhelyezett zászlók megszerzése a cél, miközben a két bázis a tisztálkodásra alkalmas eszköz két végében van – kicsit nehezíti a pontszerzést, hogy csak a körbe-körbe úszkáló gumikacsákon lehet eljutni a célpontokig, közben pedig a mesterlövészek bárkit simán kilőnek. A konyhában a másik csapat területének végére kell eljutni, a fagyasztóban pedig a dinoszauruszok kiolvasztása a cél a jég fogságából. A folyamatosan mozgásban lévő vonaton adott pontokat kell elfoglalni (területfoglalás), ahogyan mondjuk a játékdoboznál is (csak ott egyet), míg a csocsóasztalon a labdát kell begurítani a kapuba, a születésnapi tortán meg a gyertyák meggyújtása vezet győzelemre. Egyedül az akvárium az, ami kicsit eltér a többi helyszíntől, de ennek is a megváltozott gravitáció az oka. Utóbbi miatt rövid időn belül kifordultunk az aktuális lobbiból – egészen egyszerűen ez a platformos ugrálgatás, rengeteg szaladgálás nem nyerte el a tetszésünket.
Ismét gyermeknek lenni
A Virtual Basement alkotói valamit nagyon eltaláltak a The Mean Greens fejlesztésekor. A szerkesztőségben ugyanis mindhárman itt ámuldoztunk, ujjongtunk a pályákat bejárva, pedig alapvetően a harcokra kellett volna összpontosítanunk. Én a látványos és élettel teli külsőn ámultam, Chocho a festékes doboz oldalára írt szövegeket olvasgatta szabadidejében, Chris… Chris pedig kiabált velünk, hogy ne ámuljunk már annyit, hanem csináljuk a dolgunkat, szenteljünk némi figyelmet a feladatoknak is.
Szerverből és játékosból van bőven, csak keresgélni kell, a módok pedig kellően változatosak ahhoz, hogy egyiket se unjuk el egyhamar. A megoldás mindenképpen pozitívum, elvégre bárhova lépünk be, mindig más élmény vár ránk. A harc és a mechanika pedig élvezetes. A fejlesztők még arra is gondoltak, hogy a társasjáték utcáin a házak tetejére is fel lehessen jutni, ezzel külön plusz figyelmet megkövetelve a csapatoktól, elvégre a magaslati pontokon állókat mihamarabb ki kell szúrni.
Persze nem mondom, egy rövidebb sztori jólesett volna a lelkemnek, mert az Army Menes kampányokkal is elvoltam, de ez inkább csak személyes szociális probléma. Ezen túl valami fejlődési rendszer is elkélt volna a lelkes felhasználók ösztönzésére. Továbbá nem teljesen korrekt, hogy az ünnepi vonaton előre törve halál esetén akkor is a bázisról kell lefutni a teljes távot, ha már minden zászló a miénk, és csak az ellenséges támaszpont van hátra. A fegyverváltásnál (ha az egéren görgetünk, illetve kontrollernél) barátságtalan megoldás, hogy a kiválasztás után még klikkelni kell a tényleges használathoz, továbbá a sebzésmodell is fura, de mindezen kívül működik a rendszer. Az már megint kicsit személyesebb dolog, hogy egy-két zenétől a falnak mentem, ellenben a legtöbb helyszín egyedi dallamai abszolút illenek a közeghez. A karácsonyi kisvasútnál ünnepi muzsika szól, az apró táblajátékos városban dinamikus háborús hangulat uralkodik, és így tovább.
Összességében tehát nem okoz csalódást a program. Ezért az árért (kábé 4500 forint) nagy csodákat nem kell várni, az Unreal 4-es grafikusmotor hajtotta külső mégis pofás, a megoldások ötletesek, a feladatok változatosak. De a legfontosabb: a The Mean Greens hozza azt a hangulatot, amit a kis plasztik figuráktól el lehet várni egy ilyen multi-orientált produkciónál.
