A sötétségben született, bánatos főszereplő, Árny egyetlen feladata, hogy 400 nap leteltével (ezt követi nyomon a visszaszámláló) felébressze a Királyt, aki a föld mélyén ereje visszanyerésének reményével merült álomba. Egy jobbára kihalt és kopár barlangrendszer a helyszín, aminek végeláthatatlan folyosóin elszórtan várnak rejtvények és kihívások, melyek legtöbbjének megoldásához idő és türelem kell, nem leleményesség. A visszaszámláló akkor is pörög, mikor épp nem megy a gépeden a játék, úgyhogy a rendelkezésedre álló idő fix, de akár a való életben, itt is csak rajtad áll, mit kezdesz vele. A lakatlan hegymélyben a Király nyugalmát csakis lassan mozgó szolgálója, Árny őrzi, aki nem egészen élőlény, de nem is csupán homályos szellem – vannak igényei és gondolatai, vágyai és álmai. Otthona egy kisebb barlang, felszerelve fotellel, (olvasható könyvekkel teli) polccal és rajzasztallal, de ezeken kívül egyetlen tulajdona az idő, és persze a magány, ami végtelen sóvárgással tölti el élmények és társaság után. De a Király parancsa és a járatokban lakó, fenyegető sötétség megköveteli, hogy ne hagyja el szobája biztonságát – ám Árny mégis hajlandó végigbotorkálni a kusza barlangrendszert, kiutat keresve, ha úgy döntesz, ezt kívánod tőle. Vagy maradhat a fenekén, lojálisan kivárva az ébredés napját.
A hegy gyomrában
A hangulatosan minimalista, kézzel rajzolt helyszínek, és a dungeon synth műfajú zenei aláfestés dallamai tökéletesen megalapozzák a játék komótos, melankolikus hangvételét. Árny sietség nélkül mozog a hosszú, jobbára kopár járatokban, de ha talál bármi érdekeset, a legmeglepőbb reakciókat adja rá. A problémák jó részének leküzdéséhez csak türelem kell: például van, ahol egyelőre áthidalhatatlan kráter tátong a padlón, de a lassan csepegő víz egy-két hónapon belül feltölti majd a lyukat. Máshol szakadékban végződik az út, de Árny szerint a moha két hét alatt benövi lent a földet, és akkor biztonságos lesz leugrani. Akadnak zárt, ősrégi ajtók is, amiknek kinyitása percek vagy órák kérdése – mindez persze valós időben értendő. A várakozás és magány örök, de az élettelen környezet az idő múlásával formálódik: rajzoláshoz használható széndarabok hullanak le a plafonról, megmászható pókhálók jelennek meg a repedések közt, új utak nyílnak meg.
Árny depresszív habitusát megtörik az öröm pillanatai, mikor valami számára fontos történik. A talált széndarabkákat szeretettel veszi kézbe, elkészült (kriksz-kraksz típusú) rajzait mesterműként definiálja, elégedett egy hosszabb séta után, és szinte derűlátó, ha tűz ropog a szobájában. Ha akarod, jó pár feladatot teljesíthetsz a játékban, Árny például szeretne saját ágyat; megtalálni eltört hangszere minden darabját, hogy játszhasson rajta; új színeket használni a rajzaiban… és egyéb, hasonlóan szimpla dolgokat, amikhez mindent megtalálsz majd idővel. Jó érzés a kis szerencsétlent boldoggá tenni, főleg, mivel roppant magányos és letört, miután hosszabb ideig nem jelentkezel be hozzá a játékba.
Ha pedig a Király ébredésére várakozást autentikusan akarod tölteni, leültetheted Árnyat az olvasószékébe, és belekezdhetsz a Moby Dick vagy az Így szólott Zarathustra végigolvasásába, ezek a könyvek ugyanis teljes hosszúságukban bekerültek a játékba. Egyik sem rövid mű, dehát 400 nap rettentő hosszú, és miközben arra vársz, hogy kinőjön a moha, egy kis irodalom segít enyhíteni a magányt...
A törvénye az időnek
A The Longing történetét Barbarossa Frigyes mondája ihlette, aki állítólag a Kyffhäuser-hegy gyomrába elvonulva tölti az időt, mígnem visszatér elhozni Németország új aranykorát. Persze, hogy itt mi történik, mikor a Király felébred, senki sem tudhatja előre. Ami igazán csodálatos a játékban, hogy többféleképpen fogadhatod ezt a kényszerű várakozást: kiépítheted Árny szobáját, amennyire csak lehetséges, hogy minél komfortosabban érezze magát; vagy végigjárhatod a barlangrendszert, kiutat keresve; de az is opció, hogy a világon semmit sem teszel, csak a 400. napon bejelentkezel felébreszteni királyodat. Az idő eltelik, bármit is választasz.
Árny maga egy meglepően zseniális karakter, szomorú szemeivel és tündérmesei szörnyecskéket idéző alkatával, akinek hangulata folyamatosan a búskomor belenyugvás, és egy másik élet utáni sóvárgás közt billeg. Végtelen türelme könnyen átragad rád, és hamarosan osztozol vele a vágyakozásban is, hogy enyhítsd magányát.
„Sosem értettem az életet.” - sóhajt fel Árny egy elágazáshoz érve, s nehéz nem együtt érezni ezzel.
„Egy magányos kristály, bárcsak megszabadíthatnám szenvedésétől.” - mondja egy, a sarokban növő kristályra lelve, kivetítve rá saját fájdalmát.
„Még soha nem láttam az eget. Vajon létezik másik világ ezen a lentin kívül?” - kérdezi aztán véletlenszerűen, és csak rajtad áll, megválaszolja-e valaha ezt a kérdést.
A The Longing biztosan nem szól mindenkinek, és egyelőre nem is jöttem rá, mi az üzenete. Hogy mindenki ideje véges, és csak az számít, mivel töltjük ki? Hogy még a legegyszerűbb, legapróbb dolgokban is lehet örömöt lelni, ha úgy akarjuk? Hogy az idő múlása egy izgalmas, új játékmechanikai elem lehet? Biztos mindenki mást lát majd bele. A lényeg az élmény, meg az a különös empátia, amit a végtelenül magányos kis árnyék iránt érzel, akkor is, ha épp nem játszol. Miközben hétköznapjaidat éled, munkában vagy iskolában ülve, mindig tudod, hogy Árny a barlang mélyén vár 400 napos fogsága végére – de legfőképpen rád.
„És ez maga az igazság, az a törvénye az időnek, hogy saját gyermekeit kell fölfalnia.” - Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra
Hogy mi a vége, nem tudom, nem néztem utána, nem is akarok. Ez egy olyan játék, amit magam akarok megtapasztalni mindenféle külső segítség nélkül.
Biztos, hogy nem lesz olyan népszerű játék, de lesz egy olyan rajongótábora, amely hosszú évek alatt sem tűnik el. Amúgy meg számítógépen dolgozva is tök jó hallgatni a zenéjét, a tűz lobogását, a lapozást... kikapcsol és produktívvá tesz.