Játéktesztet olvasva bizonyára sejthető, hogy a norvég Funcom nem ezt a kívánságot teljesítette valamiféle jövőbe mutató találmánnyal, 1999-ben megjelent kalandjátékuk azonban az álmok bűvöletében született. A Longest Journey egy olyan utazásra invitál, mely a valóság korlátait feszegetve túlmutat egyébként sem egyszerű világunkon, s ha virtuálisan is, de az áhított transzcendens élménnyel kecsegtet.
Már csak azért is, mert célunk kezdetben egyáltalán nem világos. A játék rejtélyes felütése elsőre teljesen érthetetlennek tűnik, zavarunk pedig egyre csak fokozódik, amikor fiatal főhősnőnk prológus gyanánt máris egy sárkánnyal fut össze furcsa álmában. No nem azért, mert hajnalig ült a Skyrim előtt, hiszen April a jövőben él, egy repülő autókkal és kiborgszerű rendőrökkel zsúfolt metropoliszban, ahol művészpalántaként próbál tanulmányaira koncentrálni. Na de hogy jönnek ide a sárkányok? Sehogy. Legalábbis ezt szeretné elhitetni magával a high-tech vívmányokkal körülvett lány, akinek legégetőbb problémája ekkor még az, hogy festménye elkészül-e a nyári kiállításra...
És azt hiszem, itt kell megálljt parancsolnom magamnak. A kalandjátékok legfontosabb eleme talán maga a történet, én pedig egyébként is az a típus vagyok, aki még a regények hátlapjára sem mer ránézni a túlságosan árulkodó ajánlók miatt. Legyen elég hát annyi, hogy a Ragnar Tornquist által megkomponált sztori a videojátékok történetének legkomplexebb és leginkább magával ragadó alkotásai közé tartozik. A képernyőn megjelenő világ egyszerre hihető és hihetetlen, a karakterek az utolsó piaci árusig felejthetetlenek, a súlyos és komoly dialógusokat pedig remek arányban fűszerezik a könnyed, szórakoztató beszélgetések. És hogy nehéz-e a női főszereplővel azonosulni (ismerjük be srácok, ezen a téren még zajlik az emancipáció)? Nos, ezt mindenki döntse el maga, tény azonban, hogy April rendkívül humoros, ironizáló, ugyanakkor bájos és szerethető teremtés, így belső és e világi küzdelmeit is könnyen magunkénak érezhetjük a játék során.
A címadás nem véletlen. A Longest Journey története nem csak lebilincselő, szinte végeláthatatlan is, a befejező képsorok láttán pedig azt kívánjuk, bár ne szerepelne a szinte ebben a mondatban.
Mivel kalandjátékról beszélünk, időnk legnagyobb része párbeszédekkel és különféle fejtörők megoldásával telik majd, a helyszíneken való hosszas barangolás mellett. Mint már említettem, a megismerhető karakterek mind-mind emlékezetes egyéniségek, akikkel egyszerűen öröm és élmény interakcióba lépni, még akkor is, ha történetesen rosszakaróink közé tartoznak. A dialógusokat így aligha érheti kifogás, az írói munka már-már bestsellereket megszégyenítő, a rögzített szöveg pedig valószínűleg kitenne egy igen vaskos könyvet, ha nem egy trilógiát. Sokszor kerülünk majd vicces, abszurd, de szívszorító szituációkba is, az események követését pedig nagyban megkönnyíti April naplója (melyet még álmából felriadva, alsóneműben mászkálva is vezet). Ebben ráadásul nem az aktuális feladatok vázlatszerű leírását találjuk, hanem a történtek sajátos -- roppant életszerű és gyakran humoros -- értelmezését főhősnőnk részéről. Bevallom, sok játékban még a kíváncsiság sem vitt rá, hogy „mások” naplóját olvasgassam, ám a Longest Journey ezen eleme (is) annyira jól sikerült, hogy szinte egyetlen oldalt sem hagytam ki.
A fejtörők azonban adnak némi okot a bosszankodásra. Olyannyira, hogy néha már a szó szoros értelmében szívesen törtem volna a fejem, de a további kalandok agykárosodás nélküli élvezete végül eltántorított ettől a szándéktól. Félreértés ne essék, nem feltétlenül a tárgyak aprólékos keresgélésével és azok kombinálásával van a baj, ez a centiről centire bogarászó point and click műfaj sajátja. A probléma sokkal inkább az, hogy a feladványok gyakran bugyuták, sőt logikátlanok. A mai napig képtelen vagyok például elfelejteni azt a tortúrát, amit egy kacsás úszógumi fellelése és MacGyvert is zavarba ejtő felhasználása okozott még a játék elején. Általánosítani persze hiba lenne, de az ilyen elakadások bizony rontják az összképet.
Ahhoz, hogy minden szükséges információmorzsát és tárgyat összegyűjtsünk, sokszor be kell majd járnunk ugyanazokat a helyszíneket, ami -- szintén elakadás esetén -- a játék másik fő negatívuma. A Longest Journey terei ugyan felettébb hangulatosak, huszadszori és kényszeres meglátogatásuk már okozhat némi frusztrációt, még akkor is, ha mindezt futva tesszük meg.
A helyszínek néha unalomba fulladó ismétlődése különösen azért fájó, mert azokat a grafikusok páratlan igényességgel és fantáziával alkották meg (emlékezzünk csak, 1999-et írunk!). Teljes három dimenzióról ugyan nem beszélhetünk, a program mégis nagyságrendekkel szebb elődeinél, különösen a hátterek tekintetében. A játék megjelenésekor talán először érezhettük azt, hogy egy interaktív film részesei lehetünk, épp ezért kár, hogy a „vágói munka” hagy némi kívánnivalót maga után.
A hangok azonban kifogástalanok. A szereplők szinkronszínészei valóban színészek, nem csupán orgánumuk illik a megformált karakterhez, játékuk meggyőző, szórakoztató és emlékezetes. Különösön hangsúlyos persze April hangja, melyet nem csak a párbeszédek során hallhatunk: főszereplőnk folyamatosan kommentálja a körülötte zajló eseményeket és hangosan gondolkodva elemzi környezetét. A különböző tárgyak neszei szintén hitelesek -- nem is gondolnánk, hogy olyan apróságok, mint például egy himbálózó lámpa nyikorgása, mennyivel élettelibbé tudják tenni a helyszíneket. A zenei aláfestés hasonlóan színvonalas és hangulatos, bár a már emlegetett üresjáratok során gyakran hiányoltam a háttérből.
A játék dobozára pillantva bizonyára sokaknak szemet szúr a korhatáros besorolás. De hiszen ez egy kalandjáték! Nem ömlik literszámra a vér, nem hullanak a fejek, és idős néniket sem lehet elütni a zebrán. Ez mind igaz, a Longest Journey egyes témáit tekintve mégis határozottan az idősebb korosztályt célozza meg. Nem csak arról van itt szó, hogy a beszélgetések hajlamosak filozófiai eszmecserékbe hajlani, a karakterek lelki tusái önmagukban a szórakoztatás egy érettebb fokát képviselik a negyedórás, adrenalinpumpáló lövöldékhez viszonyítva. És igen, szándékosan nem a helyenként előforduló csúnya beszéddel magyarázom a borítóra nyomott „M” betűt. A játék világa komplex és árnyalt, akárcsak annak karakterei, ebben a kivételes közegben pedig szükséges egyfajta elmélyülés, hogy hosszú órákra átadhassuk magunkat egy másik valóságnak.
Amennyiben így teszünk, hibái ellenére nem fogunk csalódni April mára legendássá vált kalandjában. Egyesek szerint a Longest Journey alapjaiban újította meg a műfajt és követendő példát jelentett (jelent ma is) a fejlesztők számára. A magam részéről -- a történelmi pátoszt mellőzve -- annyit állíthatok: ha átéled, ezt az utazást aligha fogod elfelejteni!
Nem a cél fontos, hanem az út...
Már csak azért is, mert célunk kezdetben egyáltalán nem világos. A játék rejtélyes felütése elsőre teljesen érthetetlennek tűnik, zavarunk pedig egyre csak fokozódik, amikor fiatal főhősnőnk prológus gyanánt máris egy sárkánnyal fut össze furcsa álmában. No nem azért, mert hajnalig ült a Skyrim előtt, hiszen April a jövőben él, egy repülő autókkal és kiborgszerű rendőrökkel zsúfolt metropoliszban, ahol művészpalántaként próbál tanulmányaira koncentrálni. Na de hogy jönnek ide a sárkányok? Sehogy. Legalábbis ezt szeretné elhitetni magával a high-tech vívmányokkal körülvett lány, akinek legégetőbb problémája ekkor még az, hogy festménye elkészül-e a nyári kiállításra...
És azt hiszem, itt kell megálljt parancsolnom magamnak. A kalandjátékok legfontosabb eleme talán maga a történet, én pedig egyébként is az a típus vagyok, aki még a regények hátlapjára sem mer ránézni a túlságosan árulkodó ajánlók miatt. Legyen elég hát annyi, hogy a Ragnar Tornquist által megkomponált sztori a videojátékok történetének legkomplexebb és leginkább magával ragadó alkotásai közé tartozik. A képernyőn megjelenő világ egyszerre hihető és hihetetlen, a karakterek az utolsó piaci árusig felejthetetlenek, a súlyos és komoly dialógusokat pedig remek arányban fűszerezik a könnyed, szórakoztató beszélgetések. És hogy nehéz-e a női főszereplővel azonosulni (ismerjük be srácok, ezen a téren még zajlik az emancipáció)? Nos, ezt mindenki döntse el maga, tény azonban, hogy April rendkívül humoros, ironizáló, ugyanakkor bájos és szerethető teremtés, így belső és e világi küzdelmeit is könnyen magunkénak érezhetjük a játék során.
...a hosszú, hosszú út...
A címadás nem véletlen. A Longest Journey története nem csak lebilincselő, szinte végeláthatatlan is, a befejező képsorok láttán pedig azt kívánjuk, bár ne szerepelne a szinte ebben a mondatban.
Mivel kalandjátékról beszélünk, időnk legnagyobb része párbeszédekkel és különféle fejtörők megoldásával telik majd, a helyszíneken való hosszas barangolás mellett. Mint már említettem, a megismerhető karakterek mind-mind emlékezetes egyéniségek, akikkel egyszerűen öröm és élmény interakcióba lépni, még akkor is, ha történetesen rosszakaróink közé tartoznak. A dialógusokat így aligha érheti kifogás, az írói munka már-már bestsellereket megszégyenítő, a rögzített szöveg pedig valószínűleg kitenne egy igen vaskos könyvet, ha nem egy trilógiát. Sokszor kerülünk majd vicces, abszurd, de szívszorító szituációkba is, az események követését pedig nagyban megkönnyíti April naplója (melyet még álmából felriadva, alsóneműben mászkálva is vezet). Ebben ráadásul nem az aktuális feladatok vázlatszerű leírását találjuk, hanem a történtek sajátos -- roppant életszerű és gyakran humoros -- értelmezését főhősnőnk részéről. Bevallom, sok játékban még a kíváncsiság sem vitt rá, hogy „mások” naplóját olvasgassam, ám a Longest Journey ezen eleme (is) annyira jól sikerült, hogy szinte egyetlen oldalt sem hagytam ki.
A fejtörők azonban adnak némi okot a bosszankodásra. Olyannyira, hogy néha már a szó szoros értelmében szívesen törtem volna a fejem, de a további kalandok agykárosodás nélküli élvezete végül eltántorított ettől a szándéktól. Félreértés ne essék, nem feltétlenül a tárgyak aprólékos keresgélésével és azok kombinálásával van a baj, ez a centiről centire bogarászó point and click műfaj sajátja. A probléma sokkal inkább az, hogy a feladványok gyakran bugyuták, sőt logikátlanok. A mai napig képtelen vagyok például elfelejteni azt a tortúrát, amit egy kacsás úszógumi fellelése és MacGyvert is zavarba ejtő felhasználása okozott még a játék elején. Általánosítani persze hiba lenne, de az ilyen elakadások bizony rontják az összképet.
Ahhoz, hogy minden szükséges információmorzsát és tárgyat összegyűjtsünk, sokszor be kell majd járnunk ugyanazokat a helyszíneket, ami -- szintén elakadás esetén -- a játék másik fő negatívuma. A Longest Journey terei ugyan felettébb hangulatosak, huszadszori és kényszeres meglátogatásuk már okozhat némi frusztrációt, még akkor is, ha mindezt futva tesszük meg.
...gyémántokkal kikövezve
A helyszínek néha unalomba fulladó ismétlődése különösen azért fájó, mert azokat a grafikusok páratlan igényességgel és fantáziával alkották meg (emlékezzünk csak, 1999-et írunk!). Teljes három dimenzióról ugyan nem beszélhetünk, a program mégis nagyságrendekkel szebb elődeinél, különösen a hátterek tekintetében. A játék megjelenésekor talán először érezhettük azt, hogy egy interaktív film részesei lehetünk, épp ezért kár, hogy a „vágói munka” hagy némi kívánnivalót maga után.
A hangok azonban kifogástalanok. A szereplők szinkronszínészei valóban színészek, nem csupán orgánumuk illik a megformált karakterhez, játékuk meggyőző, szórakoztató és emlékezetes. Különösön hangsúlyos persze April hangja, melyet nem csak a párbeszédek során hallhatunk: főszereplőnk folyamatosan kommentálja a körülötte zajló eseményeket és hangosan gondolkodva elemzi környezetét. A különböző tárgyak neszei szintén hitelesek -- nem is gondolnánk, hogy olyan apróságok, mint például egy himbálózó lámpa nyikorgása, mennyivel élettelibbé tudják tenni a helyszíneket. A zenei aláfestés hasonlóan színvonalas és hangulatos, bár a már emlegetett üresjáratok során gyakran hiányoltam a háttérből.
Csak felnőtteknek?
A játék dobozára pillantva bizonyára sokaknak szemet szúr a korhatáros besorolás. De hiszen ez egy kalandjáték! Nem ömlik literszámra a vér, nem hullanak a fejek, és idős néniket sem lehet elütni a zebrán. Ez mind igaz, a Longest Journey egyes témáit tekintve mégis határozottan az idősebb korosztályt célozza meg. Nem csak arról van itt szó, hogy a beszélgetések hajlamosak filozófiai eszmecserékbe hajlani, a karakterek lelki tusái önmagukban a szórakoztatás egy érettebb fokát képviselik a negyedórás, adrenalinpumpáló lövöldékhez viszonyítva. És igen, szándékosan nem a helyenként előforduló csúnya beszéddel magyarázom a borítóra nyomott „M” betűt. A játék világa komplex és árnyalt, akárcsak annak karakterei, ebben a kivételes közegben pedig szükséges egyfajta elmélyülés, hogy hosszú órákra átadhassuk magunkat egy másik valóságnak.
Amennyiben így teszünk, hibái ellenére nem fogunk csalódni April mára legendássá vált kalandjában. Egyesek szerint a Longest Journey alapjaiban újította meg a műfajt és követendő példát jelentett (jelent ma is) a fejlesztők számára. A magam részéről -- a történelmi pátoszt mellőzve -- annyit állíthatok: ha átéled, ezt az utazást aligha fogod elfelejteni!
![]{redenc](https://www.pcguru.hu/avatar/4001)
