A The Last of Us fontos játék az életemben. Ez volt az a program, amibe egyik barátomnál belekóstoltam, és a hatására elhatároztam, hogy feladom PC-s elkötelezettségemet, és veszek egy PS4-est. A fene sem gondolta volna akkor, hogy évekkel később, immár PS5-ön tesztelhetem is ezt a játékot, azt meg pláne nem, hogy fejfájást fog okozni a teszt megírása. Mert a The Last of Us Part 1-et nem egyszerű megítélni.
Változatlan alapok
Az alapok szerencsére megmaradtak, vagyis továbbra is egy horror elemekkel fűszerezett TPS-sel van dolgunk, amiben nyílt tűzharcban vagy lopakodva ritkíthatjuk az apokalipszist elhozó fertőzötteket és az összeomlott társadalom miatt elvadult embereket. A történet középpontjában a mogorva Joel, és az eme világ sztenderdjei szerint ártatlan, 14 éves Ellie áll. A cselekmény az ő közös utazásuk körül bonyolódik. S bár a sztori nem túl bonyolult, hiszen csak annyiról szól, hogy az említett két embernek el kell jutnia A-ból C-be (B érintésével), ráadásul a játékmenetben sincs különösebb extra, a drámai szituációk jelenléte, a két karakter közti kapcsolat és a világ hangulata kiemeli a programot a sokaságból. Ráadásul a Part 1 magyar felirattal jelent meg, így a sztori immár azok számára is érthető lehet, akik nem értenek angolul.
Az érem jó oldala
Kezdjük azzal, amiért lehet szeretni a The Last of Us harmadik kiadását. Először is ez tényleg egy valódi remake. A Naughty Dog az alapjaitól építette újra a játékot, a The Last of Us Part 2-t használva referenciának. Az animációktól kezdve a fizikán át a menükig minden megújult, jobb, szebb, látványosabb lett. Az átvezetők ámulatba ejtőek, a helyszínek gyönyörűek.
Ez persze magával hozta azt, hogy a játék hangulata megváltozott. Nem lett sem jobb, sem rosszabb, csak más. Ezt személy szerint először akkor éreztem igazán, amikor Joel és Ellie még a játék elején lemenekül a spórákkal telített metróba. Hogy legyen friss alapom az összehasonlításra, kijátszottam a The Last of Us Remasteredet, közvetlen a Part 1 előtt, így még nagyon élénken élt bennem, hogy abban a verzióban hogyan nézett ki ez a földalatti pályaszakasz. A különbség ég és föld. A Remasteredben zöldes-barnás köd uralja a teret, és rejti el előlünk a területet, a részleteket megcsodálni lehetetlen, a hangulat pedig szürreális és klausztrofóbikus. Mintha egy másik világba csöppentünk volna.
Ezzel szemben a Part 1-ben nincs köd. A spórákat levegőben úszó szemcsékként ábrázolták, ugyanúgy, mint a Part 2-ben. A szürrealitás ezzel elveszett, viszont a sokkal-sokkal jobb fény-árnyék effekteknek hála a hangulat, ha másképpen is, de továbbra is hátborzongató. Mert míg az eredeti változatban az egész metró egy nagy „sötét saroknak” tűnt, addig a Part 1-ben ténylegesen vannak sötét sarkok. A beszakadt mennyezeten beszűrődő napfény határán és a lámpák fénykörén túl a sűrű sötétség vár ránk, aminek rejtekében bármi lehet. És az alaposan feljavított 3D-s hangzásnak hála úgy is érezzük, hogy valami les ránk, mert folyamatosan zajong körülöttünk a világ, még ott, a metróban is. Persze, aki már játszott a The Last of Usszal, az tudhatja, mi vár rá, de annak, aki először ül le a program elé, hátborzongató élményben lehet része.
A grafika mellett a fejlesztők feljavították az MI-t, ami ugyan nem éri el a Part 2 szintjét, de mégis tudott meglepetést okozni. Az eredeti játék többszöri végigjátszása során belém rögzült taktikák a Part 1 esetében sokszor csütörtököt mondtak. Ha ugyanis az ellenfél felfedezi a szerte hagyott hullákat vagy minket, és kitör a balhé, hajlamosabbak összedolgozni. Próbálnak szétszéledni, fedezékről fedezékre haladva az oldalunkba vagy a hátunk mögé kerülni. Az ellenfelek terén a legnagyobb változás a kattogókat (clickereket) érte, melyek viselkedése a Part 2-ből lett átemelve. De azért akadnak látványos problémák is, mert például a játék legvégén az utolsó katonákat úgy öltem meg, hogy mindegyik ugyanazon az ajtón akart bejönni. Így a finálé inkább volt nevetséges, semmint kihívással teli.
Mindezeken túl van még pár apró, kevésbé látványos módosítás is. Mivel az eredetivel ellentétben a Part 1 valós időben rendereli az átvezető animációkat, nincs egy másodpercnyi töltés sem az átvezető szakaszok és a tényleges játék között. Ennek hála sokkal finomabb az átmenet. Például, ha az átvezető úgy zárul, hogy Ellie és Joel kimegy egy épületből, akkor a következő snitt során látjuk, amint Joel bezárja maga mögött az ajtót, és kisétál arra a pontra, ahol átvehetjük felette az irányítást. Az eredetiben egyszerűen odaspawnolta a program a karaktert a rövid töltőképernyő rejtekében.
A fegyverfejlesztés is a Part 2 mintájára lett átszabva, vagyis immár láthatjuk, amint Joel átalakítja a fegyvereket. Bár a készítők azért annyira nem törték össze magukat, hiszen az esetek nagy többségében a művelet kimerül annyiban, hogy hősünk egy kendővel áttörli a gyilokeszközt, és annak varázslatos módon megnő a tárkapacitása. Néha viszont egész látványos változásokat is láthatunk, például új markolat kerül fel a pisztolyra. Apropó, az inventoryt is a Part 2-ből vették át, és a játék immár sokkal véresebb, naturálisabb, mint az eredeti.
És ez a lényeg: a Part 1 és a Part 2 közti tíz év egyszerűen eltűnt, a játékok egységessé váltak. Na, persze, nem vettek át mindent a folytatásból, például Joel nem tud hasalni úgy, mint Ellie. Ám ennek valószínűleg az az oka, hogy a Naughty Dog maximálisan hű maradt az eredeti játékhoz, így néhány elem, ami a Part 2-ben jó célt szolgált, a Part 1-ben teljesen hasztalan lett volna.
Az érem másik oldala
És talán ez a legnagyobb baj a The Last of Us Part 1-gyel: a fentieket leszámítva egy az egyben ugyanaz, mint az első kiadás vagy a Remastered. Még a gyűjtögethető kacatok, mint a Tűzbogár-dögcédulák és az eszközfejlesztést segítő kézikönyvek is pont ott vannak, ahol az előző verziókban. A tűzharcok, a lopakodás, a fegyver-, eszköz- és karakterfejlesztés is ugyanaz, nincsenek új elemek. Még a nyíl is visszaállítható a klasszikus célzásra. Ez persze valahol jó, hiszen így tényleg a The Last of Ust kaptuk meg, csak sokkal szebb, 2022-es szintű kivitelben. Nem kell attól félni, hogy egy karaktert megváltoztattak, átírták a történetet vagy megvariálták a cselekményt, mint teszem azt, a Mafia Definitve Edition esetében. Ilyen szemszögből nézve a Part 1 inkább tűnik remasternek.
Csakhogy pont ezért, az, akinek már megvan a két korábbi változat egyike vagy mindegyike, joggal érezheti azt, hogy harmadszorra sózzák rá ugyanazt. És ez az, ami megnehezíti a The Last of Us Part 1 értékelését. Egyfelől nézve ez egy új, kiváló, horrorelemekkel felturbózott akciójáték, ami azoknak remek élményt nyújthat, akik PS5-ön vagy PC-n próbálják ki először. Innét nézve érthető az is, hogy teljes áron kínálják. Egy másik szemszögből nézve viszont ez egy kiváló játék harmadik változata, és hiába csodás a grafika, eszméletlen az animáció, hiába lett ennek hála egységesebb a két The Last of Us, egy teljes program árát elkérni csak ennyi újdonságért, már-már pofátlanság. Na, jó, kapunk még 3D model-galériát, néhány új játékmódot, narrátor hangsávot és még néhány extrát, de semmi kiemelkedőt. Még a Left Behind DLC hozzácsapása sem számít igazán, mert ugyanúgy lett része ennek, ahogy a Remasterednek, vagyis a menüből indíthatjuk el külön. Ráadásul ebben a változatban a többjátékos mód nincs benne, szóval ennyivel kevesebb az eredetihez képest.
És itt a dilemma. Ha lehúzom a The Last of Us Part 1-et az azt körbelengő rókabőr szag miatt, akkor hamis képet festek a játék minőségéről. Ha felpontozom, akkor pedig úgy érzem, becsapom azokat, akik már megvették a korábbi változatok valamelyikét. De talán csak én bonyolítom túl. Talán egyszerűbb, ha pusztán a játékot értékelem, és az üzletpolitikával nem törődöm. Vagy csak annyit mondok, hogy akik már rendelkeznek valamelyik korábbi változattal, erre csak egy komolyabb leértékelés esetén ruházzanak be. Akik pedig még nem ismerik a szériát, azok vegyék meg minél előbb, mert a The Last of Us Part 1 egy nagyszerű játék első osztályú felújítása.
