Vajon H.P. Lovecraft szeretné a videojátékokat, ha ma élne? Nehéz kérdés: az életében ismeretlenségbe veszett író nyitott, érdeklődő személyiség volt, úgyhogy elképzelhető, hogy nagy játékrajongó lenne, ugyanakkor viszont munkái szinte egyöntetűen üzenik, hogy az ismeretlennel szórakozni nem igazán tanácsos, és ha úgy vesszük, a technológia rohamos fejlődésénél kevés dolog vetít előre veszedelmesebb végkifejletet. Akár játékrajongó lenne a modern Lovecraft, akár nem, az tény, hogy a játékkészítők imádják az írásait, és mióta csak léteznek történetorientált programok, igyekeznek lekoppintani sikerének eszenciáját. Ez persze csak keveseknek sikerül, ők viszont helyt nyernek a horrorjáték-alkotók legfőbb panteonjában, közvetlenül a Frictional Games és a már sajnos feloszlott Team Silent mellett. S hogy a The Game Kitchen csatlakozhat-e ehhez az illusztris társasághoz? Mivel játékuk, a The Last Door még nincs kész, nehéz megmondani, de három kiadott epizód után azt kell, hogy mondjam: megvan rá az esélyük.
Jeremiás útja
A The Last Doorról látatlanban annyit érdemes tudni, hogy ingyenes, epizodikus formában megjelentetett, spanyol eredetű, flash-alapú (tehát telepíteni sem kell) kalandjátékról van szó, azaz a teszt elolvasása után nyugodtan nekieshettek, legalábbis ami az első két fejezetet illeti. A harmadik egyelőre csak adomány felajánlása fejében érhető el, ez viszont akár 1 euró is lehet -- szégyen, nem szégyen, jómagam sem fordítottam többet a jótékony célra, bár az is igaz, hogy ezt a hibámat bármikor korrigálhatom PayPalen keresztül. Sajnos a hivatalos weblap csak ezt a fizetési csatornát fogadja el, így akik nem tudnak, vagy nem akarnak PayPal fiókot kreálni, kénytelenek kivárni, hogy a harmadik felvonás is ingyenessé váljon, 2014 januárjában. A teljes első évad egyébként négy részt számlál majd, és ha a Steam Greenlight közössége úgy akarja, még a Valve áruházában is felmarkolható lesz, elősegítve egy esetleges második szezon elkészítését.
Most pedig, hogy letudtuk az alapokat, beszéljünk a sztoriról -- de persze csak halkan és szűkszavúan, lévén a játék legjobb részéről van szó. Az első fejezet rögtön erős felütéssel indít: végigkattintgathatjuk, ahogy egy viktoriánus úriember felakasztja magát ódon háza padlásán. Ezt követően átvesszük az irányítást hősünk, Mr. Jeremiah Devitt felett, aki egy roppantmód rejtélyes fiatalember; gyakorlatilag azon túl, hogy az intróban öngyilkosságba menekülő fickó gyermekkori barátja, semmit sem tudunk róla.
A teljes első fejezet egy elhagyott házban játszódik, mellékszereplők vagy dialógusok nélkül, és nyugodtan mondhatom, hogy a játék eddigi legfélelmetesebb szakasza, ami kiválóan lefekteti az alapokat. A The Last Door többi fejezete már tartalmaz beszélgetéseket, NPC-ket és feleletválasztós szegmenseket is, sőt, a prológust leszámítva az egész játék ilyenekre épít. A váltás kissé éles és váratlan, de köszönhetően a kiválóan megírt szövegkönyvnek, működik. A forgatókönyvről senki sem tudná megmondani, hogy ingyenes játékból való; minden karakternek megvannak a maga manírjai, és a szerteszét heverő levelek, üzenetek is megfelelnek az Amnesia: The Dark Descent megjelenése óta elvárt színvonalnak. Rémtörténetről lévén szó, lesz itt minden: szellemek, rejtvények, különös gyilkosságok, titkos társaságok, kotnyeles pszichiáterek... Aki olvasott már Lovecraftot, nagyjából tudja, milyen hangulatra számíthat.
Kő, papír, döglött nyest
A The Last Door klasszikus kalandjáték, tehát nincsenek benne minijátékok vagy reflexpróbák. A játékmenet tárgyak keresgéléséből, azok kombinálásából, beszélgetésekből és logikai feladványok megfejtéséből áll. Noha a műfajra sajnos jellemzők a kifacsart, gyakran minden nemű logikát nélkülöző puzzle-ök, a The Game Kitchennél igyekeztek szem előtt tartani, hogy a látszatra abszurd és természetfeletti események ellenére sem gárgyulnak meg a játékosok, és olyan megoldást fognak keresni, amilyennel a valóságban is próbálkoznának.
Ha találunk egy összetört maszkot és Jeremiah megjegyzi, hogy össze kellene ragasztani, akkor ragasztóanyagot kell keresnünk; amennyiben egy ajtó zárva, jószerével fel kell kutatnunk a zárba illeszkedő kulcsot; mikor pedig úgy tűnik, hogy van valami a lefolyóban, a csövekkel kell machinálnunk kicsit, hogy a víz által elmosott tárgy végül a kezeink között landoljon. A The Last Door logikus és érthető játék, ebből kifolyólag pedig nem különösebben nehéz, sőt, a kalandveteránok valószínűleg mindennemű önkínzástól mentesen szaladhatnak át az egyenként nagyjából egy-másfél óra hosszú fejezeteken. A különálló epizódok vége mindig durva cliffhanger, így érthető, hogy e sorok írója is a haját tépi, amiért a negyedik felvonás még nem érhető el.
Egyedül a harmadik fejezet utolsó feladványa tűnt frusztrálónak, továbbá nem árt megjegyezni, hogy ehhez a játékhoz magabiztos angol nyelvtudás szükséges. A tárgyakat még csak-csak összepasszintjuk anélkül, hogy értenénk, mit ír a játék, de a történet ismeretének hiányában az egész élmény kárba vész. Ráadásul szinkron nincs, az egész tálalás minimalista, ergo kénytelenek vagyunk felkészülni az összetett, hosszan taglalt, kizárólag írott formában elénk táruló mondatok forgatagára.
Pixelsóder
S ha már a minimalizmusnál tartunk, gondolom, a képek láttán különösebb magyarázat nélkül is leesett, hogy a The Last Doort nem a részletgazdag grafika miatt fogjuk szeretni. Nincs mese, a kép gigantikus pixelekből áll, ám ennek ellenére hangulatos, mondhatni „szép” vizuális hatásban lesz részünk. Szinte elhinni is nehéz, milyen élethűnek tűnik majd a program itt-ott, a harmadik fejezet londoni szegénynegyede például régóta a legjobb ábrázolása a 19. századi angol nyomornak. Nem kell ide DirectX, sem GeForce egymillió. Elég, ha a művészeti tervező érti a dolgát. Mindehhez pedig olyan fantasztikus zene és hang társul, hogy még visszagondolva is beleborzongok a recsegő padló és a régi rozsdás gramofonok fülsiketítő poklába -- ezek a hispán srácok nagyon tudnak valamit!
Jogos kérdés persze, hogy ha minden ilyen szép és jó, akkor miért nem csusszan 90 százalék fölé az értékelés. A válasz a katarzis időnkénti elmulasztásában rejlik: a 8 bites érát idéző (de az akkor lehetségesnél egyébként összetettebb) grafika jópofa dolog, s vannak játékok, amiknél kiválóan működik. Igen, horroroknál sem elvetendő, elég csak megnézni a zseniális Lone Survivort vagy a kevésbé zseniális Home-ot. Ugyanakkor tény, hogy egy arc nélküli karakterrel sokkal nehezebb érzelmeket közvetíteni, és emiatt a The Last Door bizonyos, ütősnek szánt jelenetei sem „jönnek át”. Félreértés ne essék, a játék félelmetes, és könnyű megfeledkezni a látvány primitívségéről. Összetettebb, drámai hatást azonban csak ritkán ér el az embernél -- főleg a második fejezettől kezdve, amikor a magány megsemmisítő érzése már nem gyötri többet a játékost. Apró furcsaság továbbá, hogy látszólag teljesen mindegy, milyen válaszokat adunk a nekünk szegezett kérdésekre, így a dialógusok dinamikája csak álca.
Na, de ne hasogassunk több szőrszálat! A The Last Door minden hibája ellenére remek játék, amit melegen ajánlok a kalandjátékok és a horrorműfaj szerelmeseinek. Hatalmas dolog, hogy ez a minőségi alkotás ingyen érhető el, személy szerint pedig bízom benne, hogy a The Game Kitchen megkapja a neki járó figyelmet a jövőben.
A The Last Door ezen a weboldalon próbálható ki.
