Tegyük fel, hozzám hasonlóan lehúztál vagy 80 órát az Oblivion gyönyörű világában, nagyjából teljesítettél mindent, amihez csak kedved volt, céhek élén állsz, csillogó sárkánypáncélban, esetleg talpig démon kovácsolta vértben feszítesz, kiválóan értesz szakmáidhoz, nem férsz meg a rengeteg varázslatodtól - akkor bizonyára kicsit te is eluntad a kalandozást. Az ugyanolyan tájat, az egymáshoz meglehetősen hasonló labirintusokat, a kiszámítható ellenfeleket. Persze, van még száznyi küldetés, felderítendő barlang és szörnyfészek, legyőzendő ellenfél, de az alapjáték már nem nagyon tud lekötni; így aztán vagy a modokhoz fordultál, vagy otthagytad Cyrodiil birodalmát. Most azonban ideje újra előkeresni azt a régi kardot, újramemorizálni a varázslatokat, mert egy igazán új kaland vár rád, egy olyan, mely ismét újult erővel ránt bele az Oblivion világába!

Szép új világ

A kiegészítő telepítése után hiába várod azonnal a csodát – ugyanis egy játékbeli nap elteltéig semmi nem mutatja, hogy nemrég kiadtunk cirka hétezer forintot egy kiegészítőre. Aztán persze beindul a buli, ráadásul azt a napot is el tudjuk tölteni a régi dolgok felidézésével, és a Shivering Islesszel nem kompatibilis modok eliminálásával.

Aztán jön a hír, hogy furcsa térkapu nyílt a Bravil melletti tó egyik szigetén, és talán célszerű lenne felkeresnünk. A tápolás szagától megrészegült kalandozónak persze nem kell több, úgyhogy gyorsan slattyogjunk el a tóig, ússzunk a szigetre, és csodálkozzunk rá az eddig látottaktól teljesen eltérő térkapura. Nincs tüskés keret, nincsenek vörösen izzó lángok – mindössze egy háromarcú fej, és egy kékesen invitáló bejárat. Kis előjáték után sikeresen bejutunk, de ekkor még mindig nem látjuk mit is kapunk pénzünkért: ugyanis a nagyszerű sziget helyett csak egy sötét szobába jutunk. Az összes berendezés két szék, egy asztal, illetve egy meglehetősen pökhendi aktakukac, aki közli velünk: bajnokot keres, de hát ahogy így végigmér minket, aligha ütjük meg a szintet. Sajnos őt sem üthetjük meg, mert amint beleegyezünk, hogy elvállaljuk a küldetést, és kínos végeredmény esetén sem perelünk, szertefoszlik, majd ugyanígy tesznek a szoba falai is. Amikor a fekete, alig kivehető falak szétesnek apró lilásfekete pillangókká, na az a pillanat valószínűleg örökre velünk marad – még annál is hatásosabb kép, mint amikor az eredeti Oblivionban hirtelen kiértünk a sötét börtönből a hatalmas, vibráló színekkel beköszönő nyílt vadonba.


A Fringe névre keresztelt terület lesz az első állomás, itt lényegében megismerkedhetünk az Őrület Szigetének jellemző légkörével: így vagy úgy, de mindenki meg van húzatva kicsit (vagy nagyon). Van itt paranoiás nőszemély, önmagától végletekig eltelt polgármester, és csontokat tisztelő szerzet. Utóbbival nem árt jóban lenni, hiszen a Fringe kijáratát őrző hatalmas gólem legyőzésében ő tud segíteni – bár aki bízik magában, az természetesen egyedül is levághatja a böhöm jószágot. Ha ezzel is megvagyunk, akkor a nemrég látott komornyik-jellegű fickó, Haskill újra megjelenik, kissé leereszkedő hangon gratulál (na jó, megjegyzi, hogy ez nem is volt olyan rossz, mint ványadt testünk és ócska felszerelésünk alapján várta volna), majd közli, hogy akkor uzsgyi az urához, Sheogorath herceghez. Ő északkeletre lakik a New Sheoth nevű városban, és igencsak értékelné, ha nem kóricálnánk el mindenfelé, hanem íziben arra vennénk az irányt. Ez persze csak az elmélet, akár éveket is eltölthetünk a szigeten, mielőtt felkeresnénk az öreget – sőt akár vissza is ugorhatunk Cyrodiilba. Ez már csak azért is fontos volt nekem, mert orgazdák nincsenek az új helyszínen (se lovak, ha már itt vagyunk), viszont még az őrült kereskedők sem hajlandóak a lopott cuccokkal foglalkozni – így aztán amint betelt a hátizsák, mehettem vissza a jól bevált Orrinhoz, hogy vegye át a lopva szerzett javakat.

Two in one

Bár a játékmenet tulajdonképpen szemernyit sem változott a Shivering Islesben, mégis, mintha csak egy másik játékot látnánk: az új helyszín teljesen egyedi, markáns hangulattal bír, ami igencsak feldobja a programot. Ebben az egyik legfontosabb tényező, hogy már maga a táj is teljesen másképp néz ki, mint „otthon”. Jószerivel az utolsó kődarabig mindent újrarajzoltak, nem is beszélve a millió eltérő új növényről. Ráadásul lényegében két világot kapunk, hiszen az őrület szigete két egész jól elkülöníthető régióból áll. Nyugaton van a Mania nevű terület, keleten pedig Dementia földje terpeszkedik – és a nevek bizony jól leírják, hogy melyiken mire is számíthatunk. Mania világában szinte irizálnak a színek, a szörnyek is a sárga és a vörös vibráló árnyalataiban pompáznak, és a tömérdek színes gombával a legvadabb alkimista is teletömheti a puttonyát. Dementia földje ezzel szemben szürkés, ahol épp nem mocsárban gázolunk, ott legalábbis köd van, vagy lombnélküli fák borulnak fölénk.

A kétféle táj szerencsére olyan jól lett kialakítva, hogy komoly hatása volt a játékmenetre is: Mania földjén még éjjel is vidáman, szinte fütyörészve haladtam előre, a „sötét oldalon” meg nappal is lopakodtam, szinte fától fáig haladva előre. Ráadásul a főváros, New Sheoth is tükrözi ezt a kettősséget, hiszen az is két városrészre van osztva – Bliss a fényes, ápolt környezet, afféle „tiszta udvar, rendes ház” koncepció alapján működik, Crucible pedig a szakadt gettó, ahol mindenki rongyos, de legalábbis közveszélyes őrült. Érdekes, hogy a két városrész nem csak a látványra hat ki, de a lakók elmeállapotára is. Blissben vagy maguktól vannak végletesen eltelve a helyiek, vagy valamilyen szokásnak a rabjai – a régió feje például hatalmas, drogokkal feldobott orgiákat rendez, és utána rengeteg lánnyal együtt megy aludni. Crucible ezzel szemben a sötétebb őrületek hazája, öngyilkos hajlamú és végletesen agresszív, vagy éppen skizofrén és paranoid figurákkal futhatunk itt össze. Egyvalaki egyenesen arra kér meg, hogy öljük meg őt – a trükk a dologban az, hogy ezt úgy kell megtennünk, hogy neki is meglepetés legyen.

Új utakon

Bár az Oblivion remek hangulattal rendelkezett, különösebben maradandó karakterekkel nem igen látták el. Na, ezúttal sem vitték el ilyen téren egy Final Fantasy magasságába a dolgot, de legalább három-négy figura mindenképpen emlékezetes lesz. Az egyik Sheogorath, aki ugyan az őrület istene, és első blikkre tényleg kicsit zakkantnak, zavarodottnak tűnik, de ha rendesen elolvassuk minden mondatát, kiviláglik, hogy bizony tervezget, kombinál az öreg. Erre mondjuk szüksége is van, hiszen közeleg egy korszak vége, és ilyenkor mindig megérkezik Jyggalag, a rend istene, és jól ledarálja Sheogorath kis játszóterét. Na ezt kellene valahogy megakadályoznunk, legalábbis eleinte ezért küzdünk – de szerencsére a sztoriban van egy kellemesen izgalmas csavar, úgyhogy közel sem ilyen kiszámítható a dolog.  

Küldetéseink kellően változatosak lesznek, hol egy egész barátságos méretű sereget kell győzelemre vezetnünk, hol egymagunkban kell belopakodni valahová, hol pedig alkatrészeket kell gyűjtögetnünk egyik-másik romvárosból. Sűrűn fogunk összeakadni szürke kristályból faragott lovagokkal, akik egy nagyobb kőből lépnek elő – ezt a szerkezetet a lovagok szívének felhasználásával rombolhatjuk le. Ilyen kristályokból meglehetősen sok van szétszórva a világban, ahogy haladunk a végkifejlet felé, úgy aktiválódik belőlük egyre több, de szerencsére nincs olyan küldetés, mikor ezekből kellene bezárni párat.

Minden a régi

Mint említettem, játékmenet terén nem sok változás történt: maradt a régi rendszer, miszerint a szörnyek és kincsek a mi szintünkhöz igazodnak, nincsenek új képességek, fajok vagy éppen csillagjegyek. Van ellenben 80 új páncél (köztük az általunk gyűjthető borostyánból, illetve madness ore-nak nevezett ércből kovácsoltatható cuccok), valamint 200 új fegyver. Utóbbiak közül a legjobb a hamar megtalálható kard, ami éjjel Duskfang, nappal Dawnfang névre hallgat, és ha egy napszakban sikerül vele 12 életet kioltani, a következő fázisban erősebb formában kapjuk meg. Emellett van még pontosan 32 új alkimista komponens és néhány új idézővarázslat (többek között húsgólemet, illetve a főváros kétféle őrét lehet majd megidézni). A főváros mellett van még néhány nagyon jól megalkotott kisebb település (az egyikben szellemek laknak, a másikban pedig mindenkiből két példány van), vagy 50 labirintus, barlang és várrom, szerencsére teljesen új grafikával megalkotva.  

Kiegészítőnek nagyon jó a tartalom – a sztorin 15 óra alatt ástam végig magam, és még egyszer ennyit eltöltöttem az opcionális küldetésekkel. Nekem tehát megérte – viszont akit az Oblivion eredetileg sem tudott megragadni legalább annyira, hogy a központi sztorit végigtolja, az nem sok örömét leli majd benne. A Shivering Isles-t kifejezetten azoknak szánták, akik imádták a programot, és mivel majdnem három és félmillió példányban fogyott eddig, ezek sem lesznek kevesen...