2015-ben hosszú kálváriát követően megjelent a horrorfilmesek és videojátékos alkotók közötti kooperáció eredménye, a közös munka pedig úgy tűnt, kifejezetten gyümölcsözőnek bizonyult, elvégre a korábban legfőképpen családi játékokban közreműködő csapat úgy érezte, hogy komoly igény van az interaktív rémtörténetekre. A horrorfilmekben régóta mindenféle szerepet vállaló Larry Fessenden és Graham Reznick közös sztorija annyira ügyesen merített a slasherekből és tinihorrorokból, miközben a Supermassive láthatóan minőségi technikai alapot szolgáltatott a megvalósításhoz, hogy annak a siker és két VR-mellékág lett az eredménye (Until Dawn: Rush of Blood és The Inpatient), valamint az, hogy néhány további cím után most az alkotók ismét visszatértek a kedvenc témájukhoz, csak immáron nem PlayStation-exkluzívként. A The Dark Pictures ugyanis egy horrorantológia, ami félévente kínál majd újabb és újabb indokot a rettegésre, miközben különálló, de valamilyen módon mégis összekapcsolható történeteihez közismert városi legendák, rémtörténetek szolgáltatják az alapot. Ennek a nagy gyűjteménynek az első fejezete a Man of Medan, ami a tengervízre szólítja a játékosokat, hogy utána a hullámok közt rekedt óriási kasztnin borzolja idegeiket.
Barátok a bajban
Elsőre talán meglepő, de a Man of Medan amerikai katonákkal indít, méghozzá évtizedeket visszautazva az időben, amikor éppen útra kelnének, de indulás előtt még beitaloznak, azonban nem kapnak rá lehetőséget, hogy rendesen kiengedjék a gőzt, mivel feljebbvalójuk egyiküket a gyengélkedőre, másikukat pedig a fogdába irányítja. Mindez még viszonylag hétköznapos a seregben, az már viszont kevésbé, hogy felébredve lövéseket hallanak, a hajó folyosóin az őrület szélét már régen elhagyott bajtársaik mászkálnak fegyverrel a kezükben, emellett a raktértől kezdve a szekrényekig minden a többi katona hulláival van tele. Láthatóan nagyon nem stimmel, ami a bárkán zajlik, a helyzet pedig kilátástalannak tűnik.
Annyira, hogy némi váltás után el is lehet engedni hőseink kezét, helyettük és a múlt helyett pedig érdemesebb a jelenre összpontosítani, mikor négy fiatal (Conrad, Brad, Alex, Julia) úgy dönt, hogy felfedezik kicsit a mélységet, meg ha már arra járnak, egy érintetlennek tűnő katonai repülőt is megvizsgálnak. Bár a járgányt biztosító tengeri kísérőjük (Fliss) nincs oda a gondolatért, hogy a hatóságok értesítése nélkül zavarják meg az évtizedek óta pihenő roncsot és annak környékét, a többiek végül csak érvényesítik akaratukat, a gépen belül pedig egy kincs lelőhelyének térképével szembesülnek.
Az igazi kaland azonban nem itt kezdődik, hanem akkor, mikor éjszaka betámadja őket egy bűnözőkből álló csoport, akik felfigyelnek a kincset jelző papírosra – innentől pedig sejthető a cselekmény. A rosszfiúk foglyaikkal együtt megindulnak a remélt zsákmány irányába, közben ráakadnak a hatalmas hadihajóra, aminek fedélzetére jutva aztán szépen belesétálnak az események sűrűjébe. Bár a kezdetektől látják, hogy valami nagyon nem stimmel a hajón, a keresést nem adják fel, az indulatok hamarosan elszabadulnak. Látszólag kísértetek terrorizálják a még élőket, akikre a mindenfelé heverő hullák már eleve ráhozzák a frászt. Menekülésre nincs esély, segítséget sem sikerül kérni, így a fiatalok teljesen magukra utalva igyekeznek összefogni, illetve megküzdeni nemcsak fogvatartóikkal, de a hajón ragadt túlvilági erővel is. Vagy nem próbálnak összefogni, amivel persze még kevesebb lesz az esélyük.
Egyedül vagy többen, a lényeg ugyanaz
Merthogy a játék lényege ezúttal is ugyanaz, mint anno az Until Dawnnál. A karaktereket felváltva irányítva – a történet szerint változik, ki kerül éppen a játékos keze alá – kell tárgyakat megvizsgálni, szobákat átkutatni, kiutat találni, miközben rengeteg esetben egyéb akciókat is teljesíteni kell. Egyszer egy adott kérdés vagy helyzet kapcsán kell megfelelő döntést hozni, ami lehetőleg senki halálát sem okozza a későbbiekben, máskor meg a villámgyors QTE-jellegű gombnyomkodást kell teljesíteni. Utóbbinál támadásokat kerülhetünk el, tárgyakon vetődhetünk át, létrán mászva kell megtartani magunkat, de akár a szívverésünket és ezzel együtt a nyugalmunkat is befolyásolhatjuk. A döntések viszont nem ennyire egyértelműek, mert bár kapunk „megérzéseket” egy-egy útközben megtalált festmény megtekintésével, de ezek a jövőbe látó másodpercek kicsit sem egyértelműek, inkább csak következményeket mutatnak, de nem azt, hogy kerülhetjük azokat el. Ami minden szempontból megnehezíti a helyzetet.
Mindemellett viszont került egy apró csavar a játékmenetbe, amivel az eredeti koncepciót sikerült egy kicsit megkavarni. Az Until Dawn ugyanis egyszemélyes móka volt, sőt a Man of Medan is az, ha nem használjuk ki a multiplayer lehetőségeket. Merthogy vannak azok is, ezzel pedig komoly változást érhetünk el a kaland során. Már amennyiben komoly változásnak mondható az, hogy online egy barátunkkal megosztva élhetjük át a vérfagyasztó sztorit, ami azért még mindig nem akkora nagy durranás, de az már annál inkább, amit a Movie Night mód jelent, miközben lokálisan, éjszakai rettegésre összetrombitált barátainkkal küzdjük át magunkat a program kínálta nehézségeken. Merthogy a jó horrorfilm társaságban is üt, ezt a fejlesztők és írók is jól tudják, így a „kanapés” megoldás kifejezetten szimpatikus, amikor körbejár a kontroller, mindenkinek van valamilyen szakasza, így karakterekre bontva élhetjük át közösen a sztorit, amit mindenki befolyásol a saját tetteivel. És mivel az előző horrorjátékához hasonlóan a Supermassive alkotásában ismét bármikor elveszíthetjük társainkat/szereplőinket, ezért igen nagy felelősség hárul mindazokra, akik belépnek a rettegés kapuján.
Jön még a kertészre fűnyíró
Mindez nagyon jól hangzik, sőt részben jól is működik. Elméletben legalábbis mindenképpen. A kísértethajó eleve komoly potenciál, legyen szó filmekről vagy videojátékokról, és bár a Man of Medan itt-ott egy kicsit furán nyúl a témához, a helyzetet alapvetően jól át lehet érezni. Az atmoszféra adott a szűk folyosóknak és a fényviszonyoknak, a rozsdás falaknak hála, a színészek átlagosan jól teljesítenek, viszont még így is találni hiányosságokat, méghozzá egész szép számban.
A vágások például időnként nagyon furák, igénytelennek érződnek, mintha egy kevéske időt sem szántak volna arra, hogy egymásra simuljanak a különböző jelenetek. Ez nagyon sokszor képes kizökkenteni az élményből, ami pedig nem jó egy ilyen jellegű alkotásnál. Ráadásul legtöbbször túl sötét van, amit a szélesvásznú megoldás még jobban kiemel, így nem egyszer azon vettem észre magam, hogy próbálom kivenni, mi van a háttérben, mire kell figyelni – nem mellesleg a képkészítés sem túl hálás feladat, miközben az Until Dawnnál azért ezen a téren sem volt probléma. Nem utolsó sorban a képfrissítéssel is adódnak gondok, a karakterek vicsorgása is megmaradt, illetve valahogy az összkép is erősebb volt a 2015-ös sztorinál, ami egyből megragadott, egyből vitt magával. Itt azért ez nem mindig jött össze. Persze, a Man of Medan visszafogott áron jelent meg, így a csekélyke játékidőbe (nagyjából 5 óra) sem kötök bele, miközben jól tudom azt is, hogy nem mindenki kedveli az ilyen interaktív meséket. Ha viszont csíped a stílust, plusz a horrort is kedveled, azért érdemes adni egy esélyt, illetve reménykedjünk, hogy a további fejezetek összkép terén is remekelnek majd, mert a koncepció mindenképpen ígéretes.
