Kedvelem az ázsiai horrorfilmeket, és az ezeknek a hangulatát átadni képes videójátékokat is előszeretettel fogyasztom. Az egyik legjobb a szememben mind a mai napig a DreadOut (ami a Fatal Frame-szériából is merített), de épp nemrég bukkantam rá a Home Sweet Home-ra, amit erősen ajánlok mindenkinek, aki vegytiszta rettegésre vágyik a képernyő előtt. Miközben a The Bridge Curse: Road to Salvation meglehetősen nyomasztó helyszínein bolyongtam, rendre az jutott eszembe, hogy mennyivel jobban működött volna ez az egész egy j-horrorként. Aztán kicsit utánaolvastam a dolgoknak, és kiderül, hogy a The Bridge Curse bizony tényleg egy j-horror, méghozzá 2020-ból, amit akár itthon is megnézhettek a Netflixen. Gyorsan pótoltam is ezt a hiányosságot, és igazából a film nem volt annyira rossz (jumpscare-központú, naná!), azért a klasszikus daraboktól (Szem 1-2, Shutter, Ringu, Noroi stb.) messze elmarad. De legalább megtudtam, hogy miféle legenda áll az egész mögött.
Ez a híd igazán lehetne még messzebb
A film 2016-ban kezdődik (egy másik történetszál már 2020-ba kalauzol minket), mikor is hat egyetemista próbál utánajárni egy különös rejtélynek, amely egy tajvani egyetem kísértetjárta hídja köré épül. A legenda szerint egy lányt megöltek a hídon, amely éjszaka 14 lépcsőfokból áll, míg nappal csak 13-ból. A mítosz szerint, aki felmászik a tizennegyedik lépcsőfokra és visszanéz, azt megöli a lány szelleme. A hídon kószáló kísértet egy ismertebb tajvani legenda, ami tökéletes alapanyag egy horrorfilmhez, és esetünkben ezúttal egy horrorjátékhoz is. A Road to Salvation története szerint néhány fiatal diák gyűlik össze a hídon, hogy valamiféle rituálé során megidézzék az ottragadt lelket, csakhogy – mint várható – minden balul sül el, és hamarosan már az életükért küzdenek.
A csapat több tagját is irányíthatjuk a rövidke játék során, és jobbára rejtvényeket kell megoldanunk, illetve eljutni A-ból B-be, amit gyakorta nehezít, hogy el kell kerülnünk a gonosz entitást. Ezzel némi lopakodás is bekerült (szekrényekbe is be lehet bújni), de a tenyerem annyira sosem izzadt, mint mondjuk, a Home Sweet Home esetében, ahol amint meghallottam a tapétavágót, már égnek állt a hajam. A menekülős szakaszok még vérszegényebbek, ezeknél tulajdonképpen csak a megfelelő irányt kell megtalálnunk, és nem az elhalálozott hölgyemény rideg karjaiba futnunk. A Road to Salvation nem igazán ijesztget, inkább a nyomasztó atmoszférát próbálja megteremteni, és az éjszakai környezet, valamint a lepusztult, elhagyatott épületek ehhez nagyszerű alapanyagot biztosítanak.
Ami tetszett, hogy több karaktert is irányításunk alá vonhatunk, így szép lassan mindenkinek megismerhetjük a háttértörténetét. Ami viszont nem tetszett, hogy a párbeszédeket erősen túltolták, és indokolatlanul több van belőlük, mint kellene. Egy film esetében ez nem tűnne fel, de egy játékban, mikor rendre kizökkent a para-hangulatból, elég lehangoló. A fordítás is elég furcsa, illetve állandóan meg kell várni, amíg mindenki szépen végigmondja a mondókáját, és csak utána folytatódhat az adott jelenet – ennyi szereplőnél ez kifejezetten belassítja a játékot. Természetesen minden agyon van szkriptelve, ami csak újabb bizonyítéka annak, hogy itt vélhetően inkább egy forgatókönyvet gyúrtak át játékká. Ettől függetlenül a karaktermodellek és az animációk (főleg az arc-animációk) meglepően korrektek, a 4-5 órás kaland pedig szerezhet néhány kellemes percet mindazoknak, akik kedvelik a horrorjátékokat. Külön erény, ha a j-horrorokat sem vetitek meg!
