Mielőtt a bevezetőben feltett kérdésre válaszolnék, el kell indulnunk a kályhától, azaz az alapműtől, amit a PC Guru 2011-ben úgy választott meg az év kalandjátéknak, hogy tesztet sem közöltünk róla. Ennek oka az, hogy a King Art egy német cég, márpedig az ott készülő játékok előbb hazájukban jelennek meg eredeti nyelven, majd amikor egy nemzetközi kiadó felkarolja, elkészül a lokalizálás és beindul a terjesztés, ehhez viszont évek kellenek. A BoUT 2009-es cím, ám az angol változat 2011-ben került a polcokra – már ahol, hiszen ezen játékok forgalmazása meglehetősen akadozó, nem véletlen, hogy a Deck13 (Ankh-széria) vagy a Daedalic korábbi kalandjai most bukkannak elő, hála a digitális áruházaknak. Épp ezért talán kevesekhez jutott el ez a kis csoda, amely három főhőst, több tucatnyi NPC-t és helyszínt, remek sztorit kínált, mindezt nagyszerű tálalásban és fantasztikus humorral, tele popkulturális kikacsintásokkal. Jómagam imádtam és imádom mind a mai napig, és emiatt is lettem izgatott, amikor híre érkezett a készülő folytatásnak. DE...
A sarkvidék foglyai
Nos igen, az a bizonyos DE. A BoUT, ahogy írtam és ahogy azt remélem sokan tudják, három főszereplő sorsát adta a kezünkbe: a kedves, önzetlen kis gnóm, Wilbur és a nem kevésbé szerethető, okos és ügyes elf hercegnő, Ivo mellett ott volt az önző és narcisztikus Nathaniel Bonnet kapitány is, társaságában egy fura, rózsaszín, szőrös izével, akit egy röpke felvonás erejéig szintén irányíthattuk. A simán csak „lénynek” (critter) nevezett, saját nyelven hablatyoló figura vicces gesztusaival sokak tetszését elnyerte – minden bizonnyal ezért döntött úgy a fejlesztőcsapat, hogy egy teljes játékot szentel neki. A Critter Chronicles ugyanis arról szól, hogyan találkozott Nate ezzel a különös fickóval, márpedig ez ugye azzal jár, hogy a fent felsorolt triónak épp az a tagja lép elő központi alakká, aki számomra (és a netet olvasgatva ezzel nem vagyok egyedül) a legkevésbé volt szimpatikus. (Itt természetesen a rosszéletű hajótulajdonosra gondolok, bár azt is hozzá kell tenni, hogy ami vicces volt harminc percig, nem biztos, hogy vicces marad órákon át is, márpedig Lény gesztustára sem annyira változatos, és halandzsája is könnyen unalmassá válhat egy idő után.)
Mindezt tetézi a tény, hogy a CC gyakorlatilag három nagyobb „díszletben” játszódik: Nate hajóján, Seastone jól ismert városában (lekorlátozva a főtérre és a főmágus házára), illetve a meglehetősen ingerszegény sarkvidéken, ahol egy maréknyi helyszín között ugrálunk (emiatt sokat, nagyon sokat kell mászkálni oda és vissza, ami eléggé leülteti a játékmenetet). Ráadásul az alapmű említett rengeteg, szám szerint 40 NPC-je helyett most alig egy tucatnyit kapunk, és a visszatérő ismerősök (a világuralmi terveket szövögető Mungus és Ma'Zaz, az ork fejvadászcsaj) mellett az állatvédő Pet(r)a nem túl izgalmas jelenség, a címszereplő „critterek” is elég sablonosak és alig tudunk meg róluk valamit – egyedül a skizofrén Corneliusnak és a hangutánzó kis szőrmóknak vannak felemlegethető pillanatai. Szerencsére azért a humor a régi, és megszámolni is nehéz lenne, hány film, könyv és játék kap egy-egy fricskát vagy főhajtást, a Star Warstól a klasszikus kalandcímeken át a Harry Potterig.
Olyan ismerős itt minden...
A kevesebb helyszín és szereplő azzal is együtt jár, hogy a játék jóval rövidebb elődjénél még úgy is, hogy a kihívást lehet fokozni egy extra nehézségi szinttel, amely jóval több mászkálást/kombinálást és némi segítségmegvonást jelent. Ezzel együtt sem olyan bonyolult a játék, hiszen a kevés tárgy és interakciós hely miatt a „próba-szerencse” metódus működik, bár a két szereplő miatt most is kell azért az agyunkat használni. Apropó két szereplő: a CC döbbenetes módon egy az egyben a BoUT technológiáját használja, és ez nemcsak azt jelenti, hogy a főmenütől a töltőképernyőkön át a grafikáig minden ugyanaz, hanem még a suta helycserés animáció is megmaradt, ami az alapmű egyik legnagyobb szépséghibája volt. Kár, hogy ezen nem változtattak a srácok, mert amúgy ez a külső még 2013-ban is vállalható, és a zene/szinkron is teljesen rendben van. A pluszt egyébként pár achievement jelenti – örülünk, örülünk, de...
A csoda elnapolva
Sajnos zárszóként csak azt tudom felelni az ominózus kérdésre, hogy nem, a King Art nem ugrotta át a saját maga által magasra tett lécet. A Critter Chronicles egy korrekt kalandjáték, ám semmi több, és bizony ez akárhogy is nézem, csalódás az elvárásokhoz képest. Ezzel együtt persze ajánlható a műfaj híveinek, aki pedig ismeri és szereti az elődöt, annak kötelező vételnek számít – csak ne várj tőle akkora csodát, mint amekkorában a cím alapján reménykedtél.
