The Bluecoats: North & South teszt – A Dél most sem támadt fel

Na ki az, aki ebből a felvezetőből már tudja, hogy a The Bluecoats: North & South esetében ez nem sikerült maradéktalanul? Látni akarom a kezeket! Pedig nem sok hiányzott hozzá, hogy jó legyen az új verzió, sőt pocséknak sem nevezném az eredményt (bár ennél durvábbakat is mondtam rá játék közben), és még a fejlődés is látszik. Nem dühös vagyok, csak csalódott.

Az eredeti North & South 1989-ben jelent meg Amigára, és bár viszonylag rövid volt, több tucat órát öltem az egyjátékos módjába, és még osztálytársaimmal is nyomtuk egymás ellen. Daliás idők voltak, amikre nagyon szívesen emlékeztem volna vissza az új kiadásokkal. Az első remake, szintén Bluecoats néven (az eredetit is ihlető belga képregény alapján), 2012-ben jelent meg mobilra, majd portolták PC-re is, de a mobil játékmenet miatt nem volt benne sok köszönet. Most végre úgy tűnt, hogy a csatákban a fejlesztők visszatértek az eredeti játékmenethez, és értelmesen modernizálták az erődfoglalást és vonatrablást, így szinte minden adott volt a sikerhez.

Nyolcvanhét évvel ezelőtt…

A feladatunk alapvetően ugyanaz maradt. A polgárháború négy évéből kiválasztunk egyet, kapunk néhány hadtestet, amiket a stratégiai térképen tologathatunk 1-1 mezőt. Eközben elfoglalhatunk sima államokat, erődöket amelyek között vasút szállít majd (ellopható) ellátmányt az újabb katonák vásárlásához, vagy éppen Észak-Karolina kikötőjét, ami néha erősítésként kap egy egységet. Mivel az ellenfél is nagyjából ugyanezt tenné, időnként csatára kerül sor, valamint az erődök hatalomátvétele és a vonatrablás is remek alkalom egy kis akcióra. Akinek elfogynak a csapatai és a pénzforrásai, az veszít.

A csaták eredetileg sima, valós idejű akciót jelentettek. Az alap hadsereg tartalma 6 gyalogos, 3 lovas és egy ágyú, ezt újabb csapatok beolvasztásával akár meg is háromszorozhatjuk, ami 3 egyszerre használható ágyút (nagy királyság), a többieknek pedig utánpótlást jelent. Egyszerűen csak váltogatunk az egységek között, mozgatjuk őket és támadunk, nincs itt semmi látnivaló, kivéve, hogy a gép persze gyorsabban és jobban végzi ugyanezt, így kissé fel kell kötni a gatyát. A „mobil” változatban ehelyett az ellenfélre vagy pályarészre kellett kattintani, majd reménykedni, ami szörnyű volt. A jó hír, hogy visszakaptuk az eredeti megoldást, a rossz, hogy a lovasság például képtelen felügyelet nélkül előre haladni. A még rosszabbra még visszatérünk.

Az erőd és vonatfoglalás káoszát a ’89-es játékban érdemes megnézni YouTube-on. Bele lehetett tanulni, de ráfért az újragondolás. A mobilos célkeresztes kattintgatás nem volt az igazi, ezt a fejlesztők is érezték, ezért immár teljes 3D FPS-ben kell kiharcolnunk a győzelmet. És ennyi. Akadnak még apróságok, amiket a játék oktató részei normálisan elmagyaráznak, de a lényeg ez az 1+3 elem. Ennek köszönhetően a teljes győzelemhez elég lehet úgy fél óra – ha jól mennek a dolgok.

Őszintén szólva, drágám, köpök rá!

A baj csak az, hogy nem mindig mennek jól. A lövöldözős részek kicsit ósdiak, ügyetlenek, furcsák, de még így is a legjobbak az eddigi megoldásokból. Az irányítást valamiért nem szabhatjuk testre, bár az első napi khm… kritikák után egy külön patch megoldotta, hogy AZERTY-kiosztásról legalább QWERTY-re válthassunk át. No comment. A stratégia AI-val azért már akadnak komolyabb gondok. Néha ugyan sikerül 1-1 jó lépést húznia (pl. pont jókor elfoglalnia a kikötőt), de kiszámítható és könnyen kijátszható csalikkal. A nehezebb fokozaton pedig úgy tűnik, csak a gondolkodási ideje nő meg néha zavaróan hosszúra, a teljesítménye alig változik. 

Az igazán tragikus azonban a csata alatti AI, már ha nevezhetjük annak. Alapesetben hozza az emlékeimben is szereplő szintet, amikor picit csal az egységek villámgyors vezénylésével, de egy kis odafigyeléssel azért többnyire legyőzhető, Starcraft-bajnokoknak alvás közben is elintézik. Megesik viszont, hogy szabadságot vesz ki, és például elakad a lovassággal egy tereptárgyban (a hidat különösen szereti), amitől aztán a többi egységet is elfelejti mozgatni. De a potya győzelem is győzelem, így erre sem nagyon panaszkodnék. Ellenben időnként úgy dönt, hogy ő most nyerni fog. Teljesen mindegy, hogy egyenlő erők csapnak össze, vagy éppen az előző csatában 2 gyalogosra fogyott seregét támadom meg egy dupla hadtesttel: minden elől „kitérve”, John Wickként gyilkolja halomra az embereimet. Persze beállíthatunk helyette kockadobásos auto-csatát, de úgy a lövöldözős részt is ő számolja ki, stratégiának meg azért elég kevés a BNS.

Elfújta a sale

Ami az egyebeket illeti, a grafika fejlődött és 3D-sedett egy kicsit, így már olyan 2010 körüli szinten van. Az eredeti, rajzfilmesített dallamok helyett kapunk kb. két pátosszal telit, ami hamar unalmassá válik. Beszéd nincs, a szövegek és gombok pedig néha kicsit furcsák (az őslakosok „hagyományőrző” megnevezése is okozhat még némi galibát). Az FPS pedig, bár a maga módján jó fejlesztési irány, megragadt jó pár évvel ezelőtti kivitelben. Szóval látható valami fejlődés az elmúlt 8 év alatt, de ez édeskevés, pláne ennyiért. Könnyen lehet, hogy én vagyok a csapat zsugorija, és 20 euró nem akkora pénz (főleg nyugaton), de ennyiért tucatnyi remek friss játék közül válogathatunk, amik érdekesek, ötletesek, minőségiek. Így egyszerűen érthetetlen számomra, mi volt a Microids logikája a nosztalgiaalapú kaszáláson kívül. Ha rendbe teszik az „AI”-t és leviszik 10 euróra a  The Bluecoats: North & South árat, akkor veteránoknak érdemes tenni egy próbát a játékkal, addig viszont jobb, ha mindenki távol marad tőle.