Igaz ez, akár Dave Gilberték saját műveiről van szó (lásd: Blackwell-széria), akár az általuk felkarolt alkotásokról, mint a Gemini Rue vagy a Resonance – és mindezek mellé bátran odaállítható a Techobabylon, egy apró londoni indie stúdió alkotása. Sőt, nemcsak melléjük állítható, de az is kijelenthető róla, ami a fentiekről: hogy az utóbbi idők egyik legjobb kalandja, minden hibájával és csiszolatlanságával együtt.
Transzba esve
A játék 2087-ben játszódik Newtonban, amelyet egy mesterséges intelligencia irányít. Műfaja szerint tehát cyberpunk, és érezhető is, hogy az alkotók bőven merítettek a vonatkozó irodalom alapműveiből – szerencsére, mert a könnyed ecsetvonásokkal felfestett disztopikus társadalomrajz tökéletes alapot szolgáltat a történethez. Mi több, a Technocrat Games zseniális dramaturgiai érzékkel filmszerűvé formálta a játékot, sokszálú cselekménnyel, több, kiváló jellemábrázolással életre keltett szereplőt a kezünkbe adva, remek váltásokkal, visszaemlékezésekkel – tényleg olyan, mintha egy mozit néznénk, és az élmény is épp annyira erős. Csak ez a mozi 8-10 órán át tart, több helyen is ránk bízza egyes karakterek életét, bizonyos események kimenetelét, sőt befejezésből is kétfélét kínál.
Főhősből is kettő van; egyikük Latha, aki a város gettójában él, és függő: életének jó részét a Trance nevű virtuális térben tölti, amely afféle Mátrix, ahol új személyiséget ölthetsz magadra. Sokan menekülnek a valóság elől e „másik életbe”, a fiatal lány viszont igazi profi, egy olyan hacker, aki a wetware nevű szintetikus neuronszövet segítségével képes behatolni bármely MI vezérelte szerkezetbe. Másikuk az ötvenes éveiben járó Dr. Charles Regis, a génmanipulálás professzora, kinek feleségét két évtizede egyik munkatársa megölte, emiatt emberünk elhagyta pályáját, és a bűnüldözésnek szentelte életét. Társával épp egy Mindjacker nevű gyilkos nyomában jár, aki fontos emberek elméjéből gyűjt információkat, véres módon. Latha és Regis útjai aztán keresztezik egymást, hogy egy nagy csavarral érjenek el a finálé(k)ig. Mindezt egy percnyi megállás nélkül, pörgős dramaturgiával, kiváló narratívával, és a Wadjet Eye-féle kimagasló hangszínészi teljesítménnyel.
Mestermunka
Mindezek miatt lehetne most siránkozni azon, hogy ez a nagyszerű sztori nem látványos körítésben kel életre, hanem az Adventure Game Studio limitált erőforrásokat biztosító keretrendszerében. Lehetne, de felesleges, mert a grafikusok kihozták a maximumot a motorból, hangulatos, szerethető a látványvilág, ráadásul a dialógusok alatt mimikával megjelenített arcok kerülnek a képernyőre, ami a szinkronnal és a szinte tökéletes zenével bőven ellensúlyozza a mindezt.
Ami a kalandelemeket illeti, a játék erősebben épít a narratívára, így a műfaj alapvetéseit kapjuk meg: beszélj mindenkivel, szedj össze mindent, kombináld a tárgyakat egymással és a környezettel. Sok cucc sosem lesz nálad, a helyszínek sem nagyok, úgyhogy nehéz elakadni (csak ne feledd: Latha átmehet a Trance-ba, ami egy plusz réteget ad mindehhez). Igazán nagy fejtörés a játék végén vár rád, amikor szabadon válthatsz három szereplő között, de a teendőid jó része szerencsére logikus. Ami a legfőbb negatívum, hogy a kétféle lezárás felé vezető elágazás nincs kihangsúlyozva, így ha nem figyeltél a történetre, könnyen elsiklasz majd felette.
Apropó odafigyelés: sajnos az erős narratíva miatt a Technobabylon is azon játékok sorába tartozik, amelynek élvezetéhez elengedhetetlen a megfelelő angoltudás. Mindez a kalandműfaj és a grafika párosa mellett tovább szelektálja a célcsoportot – ám azok, akik „benne maradnak a körben”, egy emlékezetes élménnyel gazdagodhatnak.
