A tipikus JRPG és taktikai RPG történetvezetés szerint az első küldetésben csak el kell vinnünk valamit a szomszéd szobáig, az utolsóban pedig megölni istent. Nos, a Symphony of War: The Nephilim Saga indulása legalább egy fokkal komolyabb, mivel frissen végzett katonai parancsnokként túszmentésre küldenek minket. Hiszen mindenki tudja, hogy ilyen feladatra a nehézgyalogság a legjobb. Szóval a történetnek vannak hepéi és hupái, meg jól előre látható (és időnként komolyabb szemforgatást előidéző) fordulatai, de tisztességgel teszi a dolgát. Hogy valamennyire RPG legyen, időnként kapunk némi vizuális novellás beszélgetést, sőt románcra is van lehetőségünk. Valamint akadnak átvezető képsorok, azonban ezek elég lassúak, ügyetlenkék, és leleplezik a játék sokak szerint legnagyobb hibáját: RPG Makerben készült.
Erős alapok
Emiatt azonban hatalmas hiba lenne leírni, mivel egy nagyszerű taktikai RPG, komoly hangsúllyal a taktikai, sőt stratégiai részen. Nagyjából mindenki a Fire Emblemhez hasonlítja, ami nekem sajnos kimaradt, ezért inkább az Advance Wars jutott mindig eszembe, már csak azért is, mert itt (többnyire) nem külön karaktereket, hanem kisebb, max. kilenc fős csapatokat irányítunk. Hozzáteszem, azzal a jókora csavarral, hogy azok összeállításban nagyjából szabad kezet kapunk. Ez egyfelől zseniális húzás, mivel brutális stratégiai mélységet ad, másrészt mindig ellenőrizni kell, hogy kinek megyünk neki, mert a vezető ikonja elég csalóka lehet.
Nyilván nem a játék elején, de idővel akár 200 harcos is szolgálhat a seregünkben, akiket a vezetők „kapacitása” alapján rendezhetünk csoportokba. Így választhatunk, hogy például egy egységünk a pajzsfal és egy másikat telerakunk íjászokkal, vagy mindkettő vegyes, így önállóbban tevékenykedhetnek, noha kevésbé hatékonyan. Bár igazából szinte mindig vegyes csapatokat fogunk használni, mert a gyógyítók jelenléte elengedhetetlen a hosszú távú túlélésükhöz. A gépre ez nyilván nem vonatkozik, hisz gyakran rohangásznak elit öngyilkos alakulatai. Ráadásul a gyengébb láncszemeket is nagy előszeretettel találja meg és fókuszálja le. Szerencsére azért akadnak tipikus hibái és rigolyái is, amiket érdemes kihasználni. Sőt, muszáj, mert ha nem fejlesztettük nagyon célirányosan seregünket a kezdetektől (az affinitásra is figyelve időnként), a játék utolsó harmada tartogat pár, még közepes szinten is elég kemény pályát.
A játékidő felét esélyesen a csapatok rendezésével és fejlesztésével fogjuk tölteni (aminek a kezelőfelületére ráférne a beígért komoly áttervezés), a másik fő elem természetesen maga a csata. Pályánként olyan 5-20 csapatot helyezhetünk el a kezdőpontokon, akikkel többnyire át kell verekedni magunkat mindenen, egy célpontig. Közben persze több másodlagos feladatot is kapunk, valamint egy ketyegő órát, ha dicséretre meg persze több frakciópontra vágyunk, amikkel a fejlesztéseket nyithatjuk meg. Azt, hogy melyik egységünk hova lép, mi határozzuk meg, ahogy azt is kiválaszthatjuk, hogy mennyire bátran és önfeláldozóan támadjanak, de a bunyót magát már a gép vezényli. És a véletlenszám-generátor, ami azért néha csodás dolgokra képes, méghozzá nyilván a csaták káosza miatt.
Gyengébb kiegészítőkkel
Ami a külsőségeket illeti, a grafika az átvezetőkön kívül kellemes, a nagyobb felbontású karakterdizájn a csatákban kimondottan tetszett. A zene barátságos, bár nem lopta igazán a szívembe magát, a hangeffektek meg teszik a dolgukat. A nem túl meglepő módon szinkronizálatlan párbeszédek gyakran erőltetettek, az oktatómód és lexikon pedig pár mechanikával kapcsolatban erősen titkolózó. Egy kis grind lehetőség még jól jönne a nagyobb seregátszervezésekhez (a ritka aréna lehetőségeken kívül), de a fejlesztők már dolgoznak rajta – meg a még nehezebb szinten is azoknak, akiknek még a permadeath-tel súlyosbított Warlord fokozat sem elég kegyetlen. Emellett zajlik az egyensúlyozás, ahogy az illik, és némi bugvadászat, mert például a kurzor szeret rohangálni egyet a körök elején, és a csapatlistában is makrancoskodik néha.
Összességében a Symphony of War: The Nephilim Saga jól kitalált és kivitelezett darab, Így akárhányszor is húzott fel a véletlenszám-generátor (meg az a bizonyos pálya, ami spoiler lenne), mindig visszatértem elé, mert nagyon jól rakták össze a mechanikáit, amikkel olyan 40-50 órán át kellemesen elbabrálhat az, akinek fekszik ez a stílus.
