Hát nem. Így leadás előtti este már értem, hogy 791 értékelés után miért „túlnyomóan negatív” a játék megítélése Steamen, és csupán a felhasználók 8, azaz nyolc százaléka védi a játék becsületét. Kérem szépen, én sem értem, mit lehet ezen szeretni. Pedig van benne minden szép és jó: multi és single player, 15 előre összerakott küldetés (köztük Ukrajna és Afganisztán is, ekkor még egészen bizakodó voltam), ráadásul a fejlesztők még arra is figyeltek, hogy egy-egy szcenarióban minden egyes résztvevő országnak más-más céljai vannak, és más esetben bukik el a vezér, azaz a játékos.
A dolog ott kezdett gyanússá válni, amikor a játékban megjelenő avatárunkat kellett összerakni. Alapszabály: ha erre egy stratégiai játéknál (márpedig a SuperPower 3 elméletileg ez az lenne) túl sok kreatív energia ment el a fejlesztők részéről, ott bizony baj van. Most őszintén: kit hoz lázba az, hogy nem csupán a bőrszínt és a hajat lehet állítgatni, de precízen belőhető a fül mérete és annak elállósága is, nem beszélve a pupilla átmérőjéről?!
Ezen túllendülve meg is érkezünk, hát hova máshova, mint a Földre. Egy Föld, egy cél: hatalomban maradni. Semmi más nem számít, csak az, hogy ne bukjunk meg, és ne hajtson végre puccsot egy közepesen feldúlt, de annál erőszakosabb ellenzéki csoport, netán páncéloshadosztály. A játék ritka pozitívumainak egyike, hogy az első tapasztalataim alapján azért nagyjából helyesen követték a fejlesztők a valószínű defenesztráció megjelenítését: a Német Szövetségi Köztársaságban választási vereség várhat ránk, egy random közép-afrikai országban meg lelőnek, kormányostul, a pompás palotában. Mondjuk mindegy is, mindkét esetben veszítettünk, kezdhetjük elöről.
De akarjuk-e? Szerintem én már nem. Egyszerűen semmilyen húrt nem pengetett meg bennem a játék. Kezdjük azzal, hogy egy aránylag komplex, meglehetősen sokféle tekerhetős-állíthatós felületen kell vezetett országunk társadalmi, gazdasági és katonai helyzetét finomhangolni – ehhez nem ártott volna azért egy jól felépített oktatórész is. A nemrég tesztelt Train Life: a Railway Simulator is egy laza negyedórás menettel indította az ismerkedést, pedig a SuperPower 3-hoz képest az egy tamagocsi komplexitásával bír. A fórumokban turkálva szembejött egy külső weblapra felrakott kézikönyv, wikia formában, de abból sok minden nem derült ki. Tényleg, végigolvastam, de nem.
Próbálkoztam mindenfélével: gazdaságra koncentrálással, népem okításával, teljes szabadságfok biztosításával és kőkemény militarista diktatúrával, de egyszerűen nem volt élvezetes vagy magával ragadó a játék. Oké, ott van etalonnak a Civilization-széria, meg a hajnali négyig tartó „csak még egy kört lenyomok Bismarckkal, aztán megyek aludni, mert hol nap meló van” pillanatok, de nem is ezt a beleélési fokot vártam a játéktól. De az, amit végül kaptam, még alsóközépnek is kevés. Nem szerettem, legszívesebben elfeledném. És ez a kisebbik probléma: nem értek hozzá, az én bajom. Viszont amikor gyakorlatilag mindenki panaszkodik, mind a fórumon, mind az értékelős-leírós szösszenetekben, az talán jelzésértékű. Szóval nem egyedüli az a csalódottság, mely bensőmben lobog – és még az is csak takaréklángon.
